Már évekkel a katasztrófa előtt ismert volt, hogy a szilárd hajtóanyagú rakéták illesztései tervezési hibát hordoznak magukban. 1977 óta több alkalommal jelezték, hogy az O-gyűrűk meghibásodása katasztrofális következményekkel járhat, ennek ellenére a NASA és a gyártó Morton Thiokol 8 éven át nem változtatott a konstrukción. Sőt, a Challenger előtt is többször tapasztaltak részleges O-gyűrű-sérüléseket a már visszatért űrrepülőgépeken. Kiderült, hogy különösen a hidegebb indítások voltak problémásak: a hivatalos jelentés szerint minden alkalommal, amikor 18 °C (65 °F) alatti hőmérsékleten startolt a Shuttle, égési nyomokat találtak az O-gyűrűkön, míg a melegebb (18 °C feletti) indítások közül csak elvétve fordult elő hasonló..
A NASA vezetése ennek ellenére nem állította le a repüléseket, és fokozatosan „normális kockázatnak” könyvelték el a jelenséget. Mivel korábban többször is megúszták baleset nélkül, hajlamosak voltak azt hinni, hogy a hiba nem kritikus. Ezt a hozzáállást utólag a “deviáció normálissá válásának” nevezte Diane Vaughan szociológus – a Rogers-bizottság pedig élesebben fogalmazva ahhoz hasonlította, mintha a NASA orosz rulettet játszott volna minden egyes indításnál. Vagyis tudtak ugyan a problémáról, de mivel „legutóbb sem volt baj”, egyre nagyobb kockázatot is hajlandóak voltak vállalni a menetrend tartása érdekében.
Vissza a cikkhez