A hosszútávú űrutazás egyik legfontosabb kérdése tehát, hogy miként hat a mikrogravitációs környezet az emberi szervezetre. Azt már tudjuk, hogy az adaptáció ehhez a gravitációs viszonyhoz felgyorsítja az öregedést szinte minden szervben: izomatrófia, egyensúly- és koordinációs zavarok, valamint a szívérrendszer teljesítményének a csökkenése alakulhat ki hosszas űrutazás során. A most publikált tanulmány matematikai modellezéssel járt utána, hogy hosszas kitettség esetén a kardiovaszkuláris rendszer miként alkalmazkodik a mikrogravitációs környezethez. A végkövetkeztetés, hogy mivel ezen viszonyok közt a szív kisebb megterhelésnek van kitéve (mivel nem normál gravitációs viszonyban, hanem ennél kisebben kell a vért keringtetnie, ami kevesebb munkával jár), így elkezd gyengülni. Ez pedig végső soron a szív elöregedéséhez vezet, illetve ezután az asztronauta jóval kevésbé bírja majd a fizikai igénybevételt.

A számítások szerint a szív így olyan állapotba kerül, mint egy olyan egyéné a Földön, aki az életében nem végzett komolyabb fizikai erőkifejtést, és ülőmunkával foglalkozott. Mivel pedig az űrhajósoknak remek formában kell lenniük, hogy egyáltalán elindulhassanak a világűrbe, az ilyen mértékű leépülés eléggé aggasztó.

A kutatást vezető űrhajómérnök, Stefania Scarsoglio úgy nyilatkozott, hogy a mostani eredmények fontosak, mert így felkészülhetünk erre a kedvezőtlen hatásra, és megtehetjük a szükséges óvintézkedéseket. Valamint előrejelezhetjük azt is, hogy milyen kondícióban lesznek az asztronauták, amikor a fizikumnak ismét kiemelt jelentősége lesz: például a Holdon, vagy akár a Marson történő landolást követően, mivel ezeken az égitesteken (különösen az utóbbin) már erősebb a gravitációs vonzás, mint az odavezető út során volt. Mindez ráadásul úgy általában is új terápiás lehetőségek megjelenéséhez vezethet a szívgyógyászatban.

(Kép: Pixabay)