Népszerű elmélet, hogy egy számítógépes szimulációban élünk valójában. Nem meglepő módon ezt szimuláció-elméletnek nevezik, és rengeteg tech-guru, köztük Elon Musk is osztja. Ha valakit mindez bővebben is érdekel, a lentebb kattintható cikkünkben mélyrehatóbban is írtunk minderről, sőt a cikkben még egy a szimulációs elmélethez kapcsolódó, rejtélyes halálesetről is lehet olvasni.

Ez csak egy játék, a Mátrixban vagyunk – a tech CEO rejtélyes szavai a halála előtt A fiatal, tech szektorban ténykedő vállalkozónő, Erin Valenti tavalyi halála az összeesküvés-elméletek melegágyává vált. Ennek oka Valenti édesanyjához intézett utolsó szavai: „Ez csak egy játék, egy gondolatkísérlet, a Mátrixban vagyunk.” Valamint az, hogy a rendőrség nem jött rá arra, mi okozhatta a nő halálát. Legalábbis idén februárig.

Azonban nevezzük Mátrixnak, szimulációs elméletnek, bárminek – az alapvető gondolat, hogy ez nem a valóság, ha úgy tetszik csak egy álom, ősi eleme mind a vallásoknak, mind a filozófiának. A legtöbb vallás mind elképzel egy felsőbb valóságot, a Bibliában említett kiűzetés az Édenkertből például utalhat arra, hogy az emberiség valamiért egy alacsonyabb rendű valóság foglya lett. A kérdés ezek után, hogy ebből az álvalóságból el lehet-e menekülni. A témában az előző hónapban publikálták az első, egyben elég átfogó tanulmányt, amit az IFLScience fedezett fel.

A tanulmány Roman V. Yampolskiy, a Louisville-i Egyetem Számítástechnika és mérnöki tudomány tanszékén dolgozó kutatónak a munkája. A publikációt innen lehet letölteni, és mi most ennek a tartalmát foglaljuk össze. Yampolskiy szerint a kérdést úgy lehet általánosabban feltenni, hogy a virtuális környezetbe helyezett intelligens ágensek (ezek lennénk például mi) kitörhetnek-e a tömlöcükből. A kérdésnek abból a szempontból is van jelentősége, hogy lehetséges-e a szuperintelligens MI-k kordában tartása (mi a kutatás ezen aspektusára ezúttal nem fogunk nagyon kitérni). Ami a mi szempontunkból érdekes, hogy Yampolskiy feltevése szerint a szökés lehetséges, méghozzá egyébként éppen a mesterséges intelligencia által.

Ha eltekintünk a vallásoktól, valamint a filozófiától, a közelmúltban is akadtak kísérletek arra, hogy kitörjünk a mi kis álomvalóságunkból. 2016-ban például a sajtó beszámolt olyan magánkutatásokról, melyek célja éppen az volt, hogy kitörjünk a szimulációból (arról azóta sem tudni, hogy ezekkel mi a helyzet). 2019-ben pedig George Hotz, aki mind az iPhone-t, mind a PlayStationt feltörte, tartott beszédet arról, hogy ki kell törtünk a szimulációból, és hogy lehetséges olyan cselekvést végrehajtanunk itt, amely a „fentebbi” világra is hatással lehet. Többet erről sajnos nem mondott, viszont szerinte a társadalmi erőfeszítéséket a szimulációból történő kitörésre kellene összpontosítani.

Yampolskiy szerint fontos lenne tudni, hogy a szimulációnk egyáltalán milyen célt szolgál, hiszen ennek tükrében változhatnak a kitörést gátló biztonsági intézkedések. Amennyiben például a szimulációnk börtön, akkor valószínűleg minden a szökés ellen lett benne kifejlesztve. Ha viszont ez a szimuláció amolyan „Escape Room” szerű videójáték, akkor a dizájn lényege, hogy megszökhessünk belőle.

Az egyik legegyszerűbb mód a szökésre többek szerint az úgynevezett „social engineering” – vagyis a szimulációnkat létrehozó individuumok segítségével szöknénk meg valahogy. Arra sajnos kicsi az esély, hogy ilyen módszerekkel meghachkeljük a valóságot, mivel semmit sem tudunk a szimuláción kívüli világról, sem azokról, akik ezt a szimulációt létrehozták. Arról nem szólva, hogy sem (ismert) kommunikációs csatornánk nincs feléjük, de a megfelelő nyelvet sem ismerjük. Az viszont lehetséges, hogy amennyiben ezt a szimulációt kívülről megfigyelik, úgy a megfigyelők figyelmét felhívjuk arra, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy egy szimulációban élünk, és így talán kiválthatunk bennünk némi empátiát, és páran közülük talán a segítségünkre sietnének, és segítenének a szökésben. Egyesek szerint ehhez valami hatalmas építményt kellene az emberiségnek összehoznia, amely azt jelzi, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy pusztán egy virtuális valóságban élünk.

A második módszer esetén a kérdés az, hogy egyáltalán lehetséges-e belülről meghackelni egy szimulációt. Elméletileg nem csak lehetséges, de példa is van már rá. A Super Mario World című videójátékot például a játékos karakter, Mario különböző precíz mozgásformáival törték fel. Elméletileg tehát ha Márió intelligens lenne, akkor képes lett volna belülről feltörni az SMW virtuális világát (már persze ha feltételezzük, hogy ennek az önálló Máriónak a mozgása épp olyan kontroller-inputként jelenne meg, mint amikor valaki kívülről irányítja őt). Hogy ez miként működhetne a gyakorlatban? A feltevések szerint ehhez létre kell hoznunk egy AGI-t, vagyis egy úgynevezett artificial general intelligence-t – egy olyan mesterséges intelligenciát, amely képes megérteni vagy megtanulni minden olyan intellektuális feladatot, amit egy ember is. Ezt követően létrehozzuk az univerzumunk virtuális mását, belehelyezzük az AGI-t, majd figyeljük, hogy meg tud-e szökni, és ha igen, akkor hogyan. Végül, ha sikerül megszöknie, leutánozzuk a módszerét. (Tegyük hozzá, hogy érdekes kérdés, hogy mi magunk nem éppen ilyen AGI-k vagyunk-e, és mi van akkor, ha a szökés nem lehetséges, és egymást létrehozó virtuális valóságok és AGI-k örök hurkába szorultunk – a szerk.)

Akad azonban még érdekes módszer, ami azon a feltevésen alapszik, hogy a szimulációnk decentralizált – ez azt jelenti, hogy a szimuláció megfigyelői ez esetben mi magunk vagyunk, és a megfigyelésünk egyben az univerzum állapotát is generálja. Mindez azzal is járna elméletileg, hogy az univerzum megváltoztatható azzal, ha a többségnek elkezd egy új modell élni a fejében az univerzumról. Nagyon durva hasonlattal ma az az álláspont, hogy a fák nem sétálnak, ha viszont a többség úgy kezdené hinni, hogy sétálnak, akkor ez kihatna az univerzumra, és egy ponton túl a fák valóban sétálni kezdenének. Eszerint tehát nem is annyira szökéséről beszélhetünk, mint inkább a valóság újraformálásnak a lehetőségéről. Ez kicsit túl is mutat jelen cikk témáján, de mindez természetesen akár társadalmi szinten is értelmezhető, különösen ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a változás akár visszamenőleges hatással is bírhat – magyarán felülírhatja a múltat. Az előző példánkra visszatérve, a fák esetén például nem azt gondolnánk, hogy hirtelen járni kezdtek, hanem hogy mindig is jártak, és ez a normális állapot. Nem véletlen, hogy ezzel kapcsolatban két idézet is említésre kerül a tanulmányban: egyrészt, hogy a múlt nem létezik, csak ahogy a jelenben rögzítve van, illetve hogy aki a jelent uralja, az uralja a múltat is.

Yampolskiy szerint jelenleg a lehetséges szökés tanulmányozásának nagyon korai szakaszában járunk, olyannyira tehát hogy ez a tanulmány az első, amit ennek a témának szenteltek. Yampolskiy mindehhez hozzáteszi, hogy az univerzum forráskódjához nem férünk hozzá, arról pedig semmit sem tudhatunk, hogy a social engineering-re alapuló eddig vagy jövőbeli kísérleteink járnak-e bármiféle eredménnyel. Épp ezért a legjobb esélyünk, ha az univerzumot a létező legalacsonyabb szinten tanulmányozzuk, vagyis kvantummechanikai szinten, ahol rábukkanhatunk valamire, egy programhibára mondjuk, ami segíthet a szökésben. Hogy ez miért lehet működő módszer, és a kvantummechanika miért utalhat arra, hogy a valóságunk több szempontból is illúzió a hétköznapi tapasztalatainkhoz képest, arról lentebb, az idei fizikai Nobel-díj kapcsán írtunk egy érthető hasonlat bemutatásával:

Ebből a hasonlatból könnyen megérthetjük, mire járt az idei fizikai Nobel, és hogy az univerzum a köznapi értelemben miért nem valóságos Idén lényegében azért járt a fizikai Nobel, hogy bebizonyították, hogy a mindenség nem valóságos a szó köznapi értelmében – de mit jelent mindez? Segítségünkre siet egy ikerpár és egy háromperces videó, amiből megérthetjük mindezt.

Yampolskiy szerint eleve a szimulációs hipotézis az, ami a kvantummechanika eddigi eredményeit a leginkább képes megmagyarázni. Ez viszont azt is jelentheti, hogy ezen a szinten akadhatnak olyan „loophole”-ok is, amiknek a kihasználásával megszökhetünk ebből a valóságból. Yampolskiy épp ezért úgy gondolja, hogy lényegében minden kvantummechanikai kutatás és felfedezés a szökésre tett kísérletként értelmezhető. És bár a kvantummechanika az mikroméret területe, ha ennek hatásait felskáláznánk, már az önmagában elég lehet a szimuláció meghackelésére. Egyébként a kvantummechanikai hatások makroméretre skálázhatóságának gyakorlati megvalósításával kapcsolatban már most léteznek tanulmányok.

A cikk elején belengettük a mesteséges intelligenciát, mint segítőnket a nagy szökésben. Yampolskiy szerint ugyanis mi talán nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy ezt a szimulációt meghachkeljük, de egy általunk létrehozott szuperintelligens MI az lehet. Az például már látható, hogy ahogy az MI egyre erőteljesebben bekapcsolódik a kvantummechanikai kutatásokba, a tudomány fejlődése úgy kezd el exponenciálisan felgyorsulni.

(Kép: PxHere/CC0 Public Domain)