Bár józan ésszel szívesen senki sem bocsátkozik jóslatokba, az egészségüggyel kapcsolatban bátran kijelenthető, hogy az csak drágább lesz. Kosztolányi György a Feszültségek és kompromisszumkényszer a 21. századi egészségügyben című tanulmányában az okokat alapvetően a mind költségesebb orvosi technológiák megjelenéséhez vezeti vissza.

Kosztolányi szerint a jövőben a legfőbb ütközőpont az egyén gyógyulásának lehetőségei és a társadalom egésze számára elérhető egészségügyi rendszer biztosítása közt fog megjelenni:

„A feszültségek másik kiváltó oka a két vonulat eltérő morális alapállásában rejlik (Azétsop–Rennie, 2010; Sabin, 2012). Az orvosi tevékenység moralitása, a „minden embernek joga van az egészséghez” elv, individuális: az orvos betegének a legjobbat akarja nyújtani (orvosi eskü!), a beteg a legjobbat várja el. Az, hogy a tevékenység mibe kerül, mindkét fél számára többedrangú szempont. Ez a morális alap azonban szembekerül a források szűkösségével, így nehezen illeszkedik a társadalom minden tagjának igényeit kielégíteni óhajtó eü céljaival.”

Mi a megoldás?

A megoldás Kosztolányi szerint egy új kompromisszum, amely a társadalom, a szakpolitika és az egészségügy közt alakul ki. Ennek a kompromisszumnak a lényege pedig, hogy reális célok megfogalmazása közben nem feledkezünk meg mindezek pénzügyi vonzatáról sem, vagyis féken tartott elvárásainkat az anyagi lehetőségeinkhez igazítjuk.

Mindez persze így szárazon leírva mutatós, logikus és könnyen belátható. A gyakorlatban viszont ez kiélezett, akár kegyetlen döntési helyzetekbe is torkollhat. Olyan helyzetbe, amelyek akár már most, a jelenben is ismerősek lehetnek: amikor felmerül a kérdés, hogy mennyit ér egy emberélet, ha a technológia vagy a készítmény rendelkezésre áll ugyan a gyógyításhoz, ám túlságosan drága.

Szakpolitikai kérdések

A cikk további részében olyan szakpolitikusokat szólaltatunk meg ezzel kapcsolatban, akik már bábáskodtak a hazai egészségügyi rendszer felett.

Dr. Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Budapesti Corvinus Egyetem Makroökonómiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, valamint a Közép-Európai Egyetem (CEU) vendégprofesszora.

Dr. Kincses Gyula fül- orr-gégeszakorvos. 1990 és 1994 között az MDF országgyűlési képviselője és az Egészségügyi Rendszerváltozást Koordináló Bizottság elnöke. Ekkor dolgozta ki a jelenlegi alapellátási rendszert. 1998-2000 között a Miniszterelnöki Hivatal, Kormányzati Stratégiai Elemző Központ kormány-főtanácsadója. 2001-től 2010 augusztusáig az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet (valamint a jogelődjének) a főigazgatója. 2007 októberétől 2008 májusáig az Egészségügyi Minisztérium államtitkára. Jelenleg több egyetem vendégoktatója, és amellett tanácsadóként is dolgozik.

Négy kérdést tettünk fel nekik:

– A fent kifejtett kompromisszum keresése mennyire jellemezte eddig a szakpolitikát, és mennyire jellemzi most?

– Egy mindenkinek alanyi jogon járó alap ellátási csomagnak mi lehet a része?

– A technológiai fejlődés, például a big data elemzések segíthetnének-e elfogadtatni ezt a kompromisszumot?

– Az elkövetkezendő huszonöt évben akadhat-e olyan forradalmi előrelépés az egészségügyi kutatásokban, melyek olcsó és hatásos gyógymódot kínálnak?

Nettó korrupció

Mihályi Péter szerint eddig is jelen volt a kompromisszumos gondolkodás a szakpolitikában. Az alapvető kérdés pedig így hangzott: „Hogyan lehet a legtöbb életévet megnyerni?” Erre pedig az a válasz született, hogy először a minimális igényeket kell kielégíteni. Mihályi ez utóbbi esetén az olyan alapvető egészségügyi szolgáltatásokra gondol, mint hogy minden szülés kórházban történjen, álljanak rendelkezésre védőoltások, és működjön egy megbízható háziorvosi rendszer.

A fenti hozzáállás a minőségi ellátást ugyanakkor kevésbé helyezte a középpontba. Mindez pedig azt eredményezte, hogy az orvosok többsége és a középosztálybeli páciensek utálták az ezen elvek mentén felhúzott rendszert. Jelenleg a luxus-igények kielégítésére több lehetőség van, ám ez kétféle módon valósulhat meg. Részben piacilag korrekt módon (itt például a magánrendelésekre kell gondolni), részben viszont a hálapénzen keresztül, amit a szakpolitikus „nettó korrupciónak” tart.

Az ellátási alapcsomagra rátérve Mihályi szerint jogilag ilyesmit csak akkor lehetne rögzíteni, ha léteznének egymással versengő magánbiztosítók, vagy legalább egy erős magánbiztosító is állna az állami rendszer mellett. Így különbözne a kínálat és az árak is, ám a jelen viszonyok ettől nagyon messze vannak.

A big data elemzéseket először az USA-ban fogják elvégezni, a magyar állam pedig majd csak ebből szemezget – legalábbis Mihályi meglátása szerint. A szakpolitikus nem tartja túl fényesnek az olcsó és könnyen hozzáférhető gyógyszerek és kezelések jövőjét sem, habár elismeri, hogy huszonöt évre előre senki sem lát, de a múlt trendjei alapján várhatóan minden csak egyre drágább lesz.

Mit, kinek és mennyiért?

Az ellátási alapcsomaggal kapcsolatban Kincses Gyulának határozott véleménye van: egy kulturált, az európai értékrend talaján álló államnak az ellátások zömét kell biztosítania, méghozzá két elv figyelembe vételével.

Először is biztosítani kell minden olyan ellátást, amely a társadalom egésze által igénybe vehető. Tehát amelyekre egyfelől van pénz, másfelől van rájuk technológia. Magyarán az az ellátás, amely korszerű ugyan, de kevés helyen és csak néhány beteg számára elérhető, nem lehet része az alapcsomagnak. Az ilyesmit érdemesebb inkább klinikai kutatásnak tekinteni, amit adott esetben akár még támogathat is az állam.

A második elv: az ellátási alapcsomag nem jelenthet olyan kiadási költséget az állampolgár számára, amely érdemi életminőség romlással jár, tehát ezek igénybevétele nem függhet az egyén pénzügyi pozíciójától.

Mindennek a gyakorlati következménye például a költséghatékonyság figyelembevétele egy-egy új technológiával kapcsolatban. Tehát a megfelelő, vagy az „alig rosszabb”, de olcsóbb eljárásokat kell e helyütt előnyben részesíteni a drágább, de kisebb extra haszonnal járóak helyett.

Mennyibe kerülhet EU szinten egy megmentett életév?

A fentebb már pedzegetett költséghatékonyságot, és az ezzel kapcsolatos lakossági konzultációt a big data és a hasonló technológiák Kincses szerint mindenképp segítenék. Ezeket társadalmilag elfogadottá kell tenni, és EU szinten szükséges kimondani, hogy mennyit ér meg egy megmentett életelv, hiszen a technológiai fejlődés ezeket a kérdéseket csak még inkább kiélezi majd. Tehát az, ami ma járni jár, de nem nagyon jut, arra jövőben a járni jár kitétel sem lesz feltétlen igaz.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a big data elemzések segítenek-e elfogadni egy kompromisszumot kereső szakpolitikát, Kincses Gyula optimista, és szerinte igen a válasz. Ugyanakkor ezeket az elemzéseket természetesen publikálni kell, és a belőlük nyert eredményeket le kell fordítani, érthetővé kell tenni az átlagember számára is. És egy-egy társadalmilag érzékeny helyzet esetén ezeket kell alkalmazni.

Társadalmilag érzékeny helyzet ma

Társadalmilag érzékeny helyzetre könnyű példát mondani: akár a mostani hírekből is ismerősek lehetnek a sok száz milliós lakossági gyűjtések beteg kisgyerekeknek. Kérdés persze, hogy jó-e ha egy-egy ritka betegség rendkívül költséges kezelésére a forrást önkéntes alapon dobják össze az állampolgárok az állam helyett.

Kincses szerint ilyenkor lehetne kiállni a szakpolitikának a big data segítségével összerakott elemzések birtokában azzal, hogy nagyon örülünk a működő társadalmi szolidaritásnak, de sajnos ez így – egyéni adakozás útján – működhet csak, mert ebből a pénzből ötször ennyi vagy tízszer ennyi életévet lehet vásárolni más technológiák támogatásával.

Lehet-e olcsóbb az orvoslás a jövőben?

Persze a fentebb vázolt, kiélezett, élethalál kérdések fel sem merülnek, amennyiben mintegy varázsütésre előbukkan egy új, még sosem látott technológia vagy gyógyszer, amellyel olcsón lehet remek eredményeket felmutatni. Kincses azonban ebben a kérdésben pesszimista, és nem azért, mert nem hisz a technológiai fejlődésben.

A volt szakpolitikus szerint ugyanis lesznek olyan újdonságok, melyek költséghatékonyan, adott esetben olcsón oldhatnak meg ma nagyon drágán és rosszul kezelt problémákat. Ugyanakkor az egészségügyi helyzetek, az előforduló betegségek nem véges számúak, tehát ha ezek bizonyos részét meggyógyítjuk, akkor később ismételten csak drágán kezelhető problémák jelennek majd meg helyettük.

A prevenció nem olcsó, és jó példa a jövőre vonatkozóan

Kincses a fentiekre a prevenció példáját hozza fel. A betegségmegelőzés ugyanis szerinte nem olcsó. Mármint az igaz, hogy költséghatékony, csak nem költségtakarékos. Például a méhnyakrák szűrése, időben történő felismerése, amit ha az elhanyagolt betegség kései kezelésének költségeivel, és az ebből fakadó társadalmi károkkal állítunk szembe, akkor természetesen költséghatékony. Ám akit ezzel a költséghatékony módszerrel megmentettünk, nincs még védve az Alzheimertől vagy egyéb daganatos betegségektől.

Tehát a prevencióval nem költségtakarékosságot, hanem életmennyiséget és életminőséget veszünk. Ez lesz a jövő is. El tudjuk majd érni, hogy kevesebbe kerüljön az életmennyiség és minőség, de ez összességében nem fogja sem a kiadásokat, sem az ezzel kapcsolatban felmerülő társadalmi konfliktusokat csökkenteni.

(Kép: Pixabay, Forrás: Tankönyvtár, Matud, MTA)