A Jeruzsálemi Héber Egyetem, a Chicagói Egyetem és a Kaliforniai Egyetem közös kutatócsapat publikálta a héten a tanulmányát a Journal of Experimental Psychology: General című szaklapban. A tanulmány száz felnőtt amerikai állampolgár kikérdezésén alapul.

A kísérlet résztvevőinek a következő helyzetet vázolták fel: képzeljék el, hogy autóval járnak dolgozni, és a munkahelyük havi 644 kilométerig állja a költségeket. Ismert az is, hogy a kollégák jellemzően 451-515 kilométert autóznak havonta a munkahelyre. Az alany ebben a hónapban pont 644 kilométert tett meg. A kérdés az volt, hogy az alany hány kilométer után kér a hónapban visszatérítést.

A kutatók azt találták, hogy a válaszadók 12 százaléka kisebb távolság után kért térítést, és átlagosan 618 kilométert jelentettek. (Az eredeti kérdésben persze mérföld szerepelt, és ott a válasz 384 volt az igényelhető 400-hoz képest)

A következő száz főtől azt kérdezték, hogy kérnék-e mind a 483 kilométer megtérítését, ha annyit tettek volna meg, és ez esetben mind többé-kevésbé igazat is mondtak. (Itt is mérföldben szerepelt a kérdés, és a távolság 300 mérföld volt, míg a válaszadók átlaga 301 mérföld lett – páran tehát kicsit több pénzt vasaltak volna be a munkaadójukon.)

Az eredmény tehát az, hogy az első csapatban hazudtak a valójában megtett kilométerekről, még azon az áron is, hogy így kevesebb pénzt kaptak. A kutatók feltételezése szerint ennek az az oka, hogy a válaszadók becsületesnek akartak látszani a kollégáik előtt, és úgy gondolták, hogy a költségtérítés maximumának az igénylése gyanús lenne még akkor is, ha ez az igazság. Ahogy az egyik kutató megfogalmazta:

„A becsületesség látszata annál is fontosabb, hogy ténylegesen is becsületesek legyünk.”

A kutatók több helyzetet is összeraktak, ezek közt akadtak ügyvédek, akik a ledolgozott órákat számlázták ki, egyetemisták, akik szerencsejáték nyereményük váltották pénzre, de minden esetben hasonló eredmény jött ki, mint fentebb.

A kutatók szerint ennek az az oka, hogy az ismert kettőn kívül akad egy harmadik típusú hazugság is.

Alapvetően kétféle hazugság létezik: az önző és a proszociális. Előbbi az általánosabb típus, ez az amikor kevesebb fizetést vallunk be, hogy kevesebbet kelljen adóznunk, vagy nagyobb kárt jelentünk a biztosítónak a ténylegesnél. A proszociális pedig amolyan kegyes hazugság, például amikor egy éppen rosszul öltözött barátunknak, mikor rákérdez, hogy néz ki, nem áruljuk el a tényleges véleményünk.

A kutatók szerint tehát akad egy harmadik hazugság is, amely a látszat fenntartására, a hírnév megőrzésére irányul. A tudósok szerint ez a mentalitás pedig egy csomó viselkedési mintát befolyásol az életünkben. A hazugság motivációja ebben az esetben ugyanis, hogy növeljük vagy megtartsuk az értékünk mások szemében. Mivel pedig a közvélekedés szerint a becsületesség egy kívánatos vonás, ezért az emberek hazudnak, hogy becsületesnek tűnjenek, épp ahogy hazudnak azért, hogy sikeresebbnek, szorgalmasabbnak látszódjanak a ténylegesnél.

A kutatók persze elismerik, hogy ez nem minden esetben működik így, ha például túl nagyok a tétek, mondjuk rengeteg pénz elveszítéséről van szó, akkor kevésbé fogunk a látszat fenntartásával törődni.

(Kép: Pixabay, forrás: CNN)