Más kérdés, hogy a hasonló, minőségi és teljes testet fedő öltözetek nagyjából olyan ritkaságszámba mentek, mint a Marvel-filmekben Tony Stark páncéljai – előfordulni előfordult belőlük nem is egy, de azért messze nem mindenki tartott hasonlót a klozetban.

Egy valamirevaló páncél elkészítéséhez a legjobb kovácsok szakértelmére, és hosszas, borzalmasan hosszas munkára volt szükség. A páncélhoz ugyanis kézzel kellett kikalapálni az acéllemezeket, ami már eleve keveseknek sikerült. Ezután a lemezeket a megfelelő formára kellett hajtogatni, ami sokszor összetettebb görbületek alkalmazását jelentette.

Mindez az akkori alkalmazott technológia csúcsteljesítménye volt, és nem véletlenül alig sikerült hasonló minőségű munkát manapság rekonstruálni – ahogy az például a Secrets of the Shining Knight című 2017-es dokumentumfilmből kiderül (például a Netflixen tekinthető meg).

Mindez persze meg is látszódott a védelmi eszköz árán.

A páncél olyan drága volt, hogy csak a legtehetősebbek engedhették meg azt maguknak. A szegényebb nemesek és lovagok csak a létfontosságú szerveiket védték sisakkal és mellvérttel, amit láncinggel vagy bőrpáncéllal egészíthettek ki.

A hasonló szerelés komoly védelmet jelentett, de nem váltunk tőle megsemmisíthetetlen terminátorrá, mintha teljes lemezpáncélban parádéztunk volna.

Na de térjünk vissza a csatatérre, és képzeljük el, hogy bő gatyás parasztok vagyunk, akit éppen kardélre készül hányni egy teljes lemezpáncélt viselő lovag! Milyen fegyverhez nyúlunk?

Az első megoldás, hogy hanyagoljuk a fegyvereket, ehelyett a „szégyen a futás, de hasznos” oly sokszor bevált taktikáját alkalmazzuk. Elvégre a robusztus alak csak nem ér utol minket a nehéz vértjében, ráadásul kis szerencsével a túlmunkától infarktust kap, mint a testesebbik gladiátor a Brian élete című filmben.

A gond ezzel az, hogy a legújabb kutatások szerint bár valóban akadtak nehezebb páncélok is, azért nem volt ritka az olyan szett, ami mindössze 16 kilót nyomott. Tegyük hozzá, hogy ez a súly eloszlott az egész testen, a lovagok többsége pedig egész életében arra edzett, hogy így, teljes acélban harcoljon.

Az infarktusra tehát kicsi az esély, és még az is lehet, hogy a lovag száguldó gyorsvonatként fut le minket, hacsak nem vagyunk különösen fürge lábú parasztok.

Annyit talán sejtünk szerepjátékos és videojátékos előéletünk alapján, hogy acélpáncélra nem jó ötlet karddal támadni. (Ha nem sejtünk ilyesmit, érdemes az alábbi videót megtekinteni.)

Akadnak olyan középkori feljegyzések is, melyek alapján ilyenkor megfontolandó volt sebtében fordítani egyet a kardon, és ugyan nem szeppukut elkövetni vele, hanem a pengét a hegy környékén két marokra fogva (remélhetőleg a kesztyűt nem felejtettük otthon, de elvileg anélkül sem vág meg minket, ha ügyesek vagyunk) – amolyan rögtönzött buzogányként – a markolattal sújtani le a ránk támadóra.

Ez az úgynevezett half-swording:

Persze az esélyünket ezzel sem feltétlen növeltük, ha támadónk igazán komoly páncélt hord, és lényegében ez a gond a kor összes fegyverével, legyen szó a hagyományosan páncéltörőnek tartott különböző buzogányokról, esetleg az alabárdról, amiben elvileg az is jó, hogy ellenfelünk nehezebben ér el minket.

Ám a korszak legklasszabb páncéljait direkt úgy alakították, hogy mindenféle fegyver, és ennek megfelelően mindenféle felület becsapódását kiállja.

Ezt a kovácsok egyrészt a jó minőségű – egyszerre kemény és rugalmas – acéllal érték el, másrészt a páncél alakjával, melyet úgy formáztak, hogy azt ne érhesse egyetlen sújtás erővonala sem merőlegesen, hanem térítse el a vektort, és ezzel gyengítse az ütést.

Magyarán abban reménykedhetünk csak, hogy leverjük a lovag sisakját, esetleg sikerül beszúrnunk a páncéllemezek közötti részekbe. Ezzel csak az a baj, hogy a páncélnak ezzel az esetleges gyenge pontjával a kovácsok is tisztában voltak, ezért a lemezek fedték egymást, ráadásul az említett lemezeket, a páncél részeit bőrszíjak tartották egybe belülről, amit önmagában nehéz lett volna átvágni.

Azt se felejtsük el, hogy a lovag sem várja ki türelmesen szerencsétlenkedésünk eredményét, hanem idejekorán megfürdeti bennünk a kardját.

Más a helyzet ha a lovag lovon támad ránk. Ekkor már jól jön az alabárd, vagy bármiféle hosszabb fegyver, és ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor – az állatvédők most csukják be a szemük – nem is a harcost, de alatta a lovat ledöfhetjük, az összeomló paripa pedig akár a hátán cipelt páncélost is maga alá temetheti.

Ekkor és csak ekkor, tehát ha a lovag földre került, nem tud felállni, és nem éri el a fegyverét sem – vihetünk be biztonságosan halálos találatot.

Amennyiben pedig kevésbé lovagias (eszesebb) parasztok vagyunk, és nem ragszkodunk a közelharchoz, akkor reménykedhetünk még a számszeríj rettentő erejében.

A számszeríjban két jó dolog is akad: egyrészt nem kell hozzá erő, mint a sima íjhoz, vagyis szinte bárki használhatja, másrészt távolsági fegyver, tehát biztonságos távolságból likvidálhatjuk a jó lovagot.

A számszeríjjal az a gond viszont, hogy már a lovagi páncél előtt is létezett, vagyis a kovácsok számítottak erre is. Ennek megfelelően a számszeríjból kilőtt vessző ugyan benyomhatja az acélt, de egy valamirevaló páncélt nem szakít át. Arról se feledkezzünk meg, hogy a lovagok nem egy szál gatyára húzták rá az acélcsuhát, hanem egyéb védelmi és kényelmi öltözéket is hordtak alatta.

Ha nagyon jól céloztunk a fegyverrel, vagy óriási mázlink volt, esetleg belőhettünk a sisak szemnyílásán, esetleg eltalálhattuk a tökfödő egy gyenge pontját, de erre annyi esélyünk volt nagyjából, mint az ötösre a Lottón.

Mit tehettünk hát mezítlábas parasztként egy lovaggal szemben? Nem sokat. Ha nem sikerült elérnünk, hogy a lovag magatehetetlenül valamiképp földre kerüljön fegyvertelenül, akkor mentsvárunk mindössze a két lábunk lehetett.

(Kép: Flickr/Alain/Richard_Gloster, Pixabay, Wikipedia)