A lovaggá válásnak világos lépcsőfokai voltak, és a jelölteket már gyermekkorban bedobták a mélyvízbe: apród, fegyverhordozó, majd végül a lovaggá ütés. A fiúk hét–tíz évesen kezdtek apródként egy nemesi házban, ahol megtanulták a lovaglás alapjait, és fából készült fegyverekkel a bajvívás fortélyait, miközben az udvarban szolgáltak. Tizennégy éves korban a jó magaviseletű apródok fegyverhordozókká léptek elő. A fegyverhordozó feladata egy lovag teljes kiszolgálása volt: páncél polírozása, fegyverek tisztítása, a ló ellátása és a pajzs tartása. Emellett olvastak, írtak, különböző nyelveket tanultak, zenéltek, táncoltak, vadásztak és sakkoztak – így sajátították el a lovagi udvariasságot.

Aki túljutott ezen a szakaszon, 18–21 évesen ünnepélyes keretek között „díszköpenyt, szíjas övet és aranysarkantyút” kapott, majd karddal vagy tenyérrel a vállra mért „lovaggá ütés” után felállt, immár lovagként.

Míg a mesék lovagjai könnyű léptekkel szikráznak fehér páncélban, a valóságban a páncélok és fegyverek embertelen súlyt jelentettek. Igaza volt Aranynak, amikor így írt a Toldiban:

Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘

Mint arról szó volt, a fegyveres kiképzés az apródok fakardjaival kezdődött, de már ekkor előkerültek a szándékosan nehezebb lándzsák is. Ezek a félig súlyzók, félig fegyverek később sem tűntek el: a fegyverhordozók gyakran kifejezetten „a csatában használtaknál súlyosabb fegyverekkel gyakoroltak, hogy izmot építsenek”. A harci edzéshez tartozott a quintain, egy vízszintesen forgó kar, melynek pajzsába a lovasnak bele kellett döfnie, majd gyorsan elszáguldania, hogy a visszalendülő súly ne üsse ki a nyeregből. Máskor lovaglás közben gyűrűket szúrtak fel lándzsájuk hegyére, vagy teljes vágtában fakorlátot kaszaboltak karddal – mindezt több réteg fémvértezetben.

A korabeli források szerint a fizikai állóképesség fejlesztése önmagában is kemény munka volt. A római Vegetius – akinek tanácsait a középkori mesterek sokszor idézték – napi hosszú gyalogmeneteket, futást, úszást és 20 kg-os málhát javasolt. A 15. századi vívómester, Hans Talhoffer napi két edzést írt elő tanítványának, hangsúlyt helyezve a kőhajításra, ugrásra, táncra, vívásra és birkózásra – vagyis az izomépítés mellett az állóképességet sem hanyagolták el. A „Király tükre” (Konungs skuggsjá) című norvég műben egy királyi apa arra inti fiát, hogy ha ló van a közelben, „viseljen nehéz páncélt, gyakorolja a stabil ülésmódot, tartsa szorosan a lábait és irányítsa a lándzsa döfését teljes testi erejével”. Ha pedig nincs ló, nem a szamár a megoldás – hanem a barátok. Ilyenkor ugyanis a hercegnek társakat kellett keresnie, hogy láncingben, nehéz karddal napi kétszer gyakorolják a vívást és a pajzzsal történő védekezést – szólt az atyai intés.

A 14. századi francia lovag, Jean le Maingre (Boucicaut) saját elbeszélése szerint a fegyverhordozók „páncélosan felugrottak lovuk hátára, hosszú távokat futottak és csatabárddal csapkodtak”, sőt tornamutatványként teljes vértezetben szaltóztak, falakon lévő réseken kapaszkodtak fel, vagy láncingben táncoltak.

A lovagi kiképzés azonban nemcsak a kardióról és az izomról szólt; legalább ilyen fontos volt a fegyelem és a megfelelő viselkedés. A fegyverhordozók az udvari élet minden rétegét megismerték: megtanultak franciául és latinul írni-olvasni, verset szavalni, zenélni és táncolni. Udvari játékokat, például sakkot játszottak nemes hölgyekkel, vadászatokon és solymászatokon kísérték az úrnőket. Ez volt a chivalria, a lovagi erények rendszere, melyben a hűség, a bátorság, az önuralom és a gyengék védelme egyaránt szerepelt. A lovagi eskü szövege nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a kard két éle az igazságosságot és a hűséget jelképezi.

Az apródok és fegyverhordozók életét a kastély körüli szolgálat és a mindennapos fárasztó gyakorlatok váltakozása határozta meg. Amikor épp nem edzettek vagy gyakoroltak, az asztaloknál szolgáltak fel, szerszámot tisztítottak, istállós munkát végeztek. A harci lovaskiképzés – például az említett quintain vagy a gyűrűk felnyársalása – mindennapos volt, a lovagi tornákra pedig külön stratégiákat gyakoroltak be: lándzsafutamot, párviadalt és csoportos ütközeteket is eljátszottak. Háború idején a fegyverhordozók követték a mesterüket, tartalék lovakat és felszerelést vittek, csatában pedig ők mentették ki a sebesült lovagot.

A lovaggá válás tehát hosszú, vért izzasztó folyamat volt, amihez képest a mai különleges egységek kiképzése egy nyári cserkésztábor. A jelöltek ugyanis nem hónapokon, hanem éveken át tanultak egészen kisgyermekkortól – nemcsak harcolni, hanem írni, táncolni, udvarolni is. A fizikai edzések pedig meglepően extrémek voltak: a tanítványok a kőhajítástól a szaltózásig mindent kipróbáltak, és már gyermekként fémvértezetben rohangáltak. Mindezek mögött azonban egy magasabb cél állt: a lovagnak felkészülten, erényesen kellett szolgálnia urát, s ha kellett, az életét is kockára tette a gyengék védelmében.

(Források: Historical Fencer, World History, a cikkhez használt képek forrása: Pixabay)