Abdallah Zaki, a Texasi Egyetem kutatója és Michael Lamb, a Caltech geológiaprofesszora feltette a kérdést: valóban a partvonalak jelentik-e a legjobb topográfiai lenyomatát egy óceánnak? Munkájuk során egy új felvetéssel álltak elő, az erről szóló publikáció a Nature-ben jelent meg.

Megközelítésük kissé újszerű, mégis pofonegyszerű: ha egy bolygót évmillókon át óceán borít, akkor annak nyomot kell hagynia a tengerfenék szerkezetében is. A földi kontinensek szélén is megtalálható ez a lankás, sekély rész, mielőtt a mélytengeri árokba zuhannánk – ezt hívjuk kontinentális talapzatnak.

A kontinentális talapzat egy több száz kilométer szélességű, víz alatti terület, amelynek domborzati görbülete alacsony. Lényegében egy enyhe, széles lejtő, amely fokozatosan vezet át a mély óceáni meder meredekebb lejtésébe – és ami fontos: a kontinentális talapzat meglehetősen stabil marad évmilliós áttekintésben is, míg a partvonal igen könnyen változik.

A kontinentális talapzat egy olyan geológiai képződmény, amelynek a kialakulásához folyókra van szükség, amik hordalékot szállítanak, és egy stabil vízszintre, ami ezt a homokot és sarat egyenletesen elteríti.

Zaki és Lamb a földi adatok ismeretében elemezni kezdte a Mars felszínére vonatkozó információkat is, majd arra jutottak, hogy van olyan marsi terület, amire a fenti leírás igaz lehet – az alacsony lejtésű és görbületű területen belül part menti üledékekre, deltákra és üledékes folyókra utaló jeleket találtak.

A Marson nincsenek tektonikus lemezek, így olyan kontinensek sem találunk, mint amilyen szeretett anyabolygónkon vannak – így erre a marsi talapzatra parti talpazatként hivatkoznak a tudósok. Ez a geológiai képződmény nagyon hosszú idő alatt alakulhatott ki, a jelenléte pedig egy olyan óceánra utalhat, amely több millió éven át stabilan jelen volt a vörös bolygón. A szakemberek szerint a kutatás arra is rámutat, hogy a marsi ősi élet nyomait minden bizonnyal a part menti talapzatban érdemes keresni.

A Mars szakszerűbb tudományos-technikai fürkészése egyébként több évtizedre nyúlik vissza. Az első olyan űreszköz, ami sikeres leszállást hajtott végre a Mars felszínén, majd hosszabb ideig működőképes állapotban maradt, és még képeket is küldött haza, a NASA Viking–1 volt, ami 1975. augusztus 20-án indult a Földről, és 1976. július 20-án landolt a vörös bolygón.

Az azóta eltelt időben azonban számos más keringő-, és leszállóegység meglátogatta már a távoli helyszínt, és sokkal alaposabban feltérképezték a Mars sok-sok szegletetét, sok ezernyi képet készítve olyan formációkról, amelyekkel kapcsolatban néha csak találgatni lehet, hogy mik is lehetnek valójában. A legtöbb különös marsi képződmény persze egy-egy szokatlan formájú kőzetet vagy az ősi folyók, és a szél által kivájt struktúrákat takarja, de van két olyan felszíni forma, ami különösen megragadta az emberek fantáziáját, és legendássá váltak:

A két leghihetetlenebb dolog a Marson, amit ősi civilizációknak tulajdonítottak Cydonia rejtélyeire találtak magyarázatot, de a találgatások nem szűnnek.

(Forrás: IFL Science, NASA, Nature, HVG)