Azt, hogy hogy is néz ki egy kiborg, mind jól tudjuk: emberi szövetek a fémvázon, öntudatára ébredő és önmarcangolásba kezdő lélek a hideg fém fogságába zárva, Arnold Schwartzenegger, ahogy az Hasta la vista, babyt tanulja a humán barátjától, míg ő maga is egyre humánusabbá nem válik. De ha konkrét definíciót akarunk adni a kiborg fogalmára, már homályosodni látszik a kép, nehéz pontos határvonalat húzni a gép-ember viszonyok között. Manapság az emberek túlnyomó többsége majdnem szó szerint össze van nőve a mobiltelefonjával és laptopjával, nem csak a kapcsolataink és munkánk színtere az online világ, hanem a legalapvetőbb önkifejezésünk és kihelyezett memóriánk is egyben. Ha holnap arra ébrednénk, hogy a Grincs eltüntette az összes technológiai eszközt a világból, valószínűleg elég bajosan húznánk ki akár egy napot is, illetve első dolgunk lenne, hogy valamilyen, bármilyen primitív eszközt a kezünkbe vegyünk, túlélésünk biztosítása céljából.

Ilyen radikális elképzelések ihlették Andy Clarkot is 2003-ban írt könyvében, a Natural Born Cyborgsban tett kijelentésére, miszerint: „az emberi történelem nem más, mint az elménk megújításának sorozata, a beszéd és számolás kialakulásától kezdve a digitális kódolásig[…] Lehet, hogy már most kiborgok vagyunk, nem a hús és drótok kombinációjának felszínes értelmében, hanem egy sokkal alapvetőbb szintjén a humán-technológiai szimbiózisnak.”

Régimódibb nézőpontok szerint az embert csak a testébe integrált eszközözök avathatják a kiborg társadalom tagjává, az Oxford English Dictionary így definiálja őket: kiborg az a személy, akinek a képességeit a normál emberi határokat meghaladó szintre emeli valamilyen gép, ami megváltoztatja a teste működését: egy integrált ember-gép rendszer. Ha pedig a törvény szigorával tekintünk az ügyre, egyértelmű, hogy nincs különbség azok között, akik beépített pacemakerrel vagy bionikus végtagokkal élnek vagy akik velük született szerveiket használják. De van valaki, aki felülírta a szabályokat: megfelel az integrált ember-gép definíciónak és még a törvény is elismeri a létezését.

Neil Harbisson, az első, hivatalosan elismert kiborg

2004-ben következett be az az esemény, amely, még ha nem is világraszóló és mindent felülíró, de határozottan a jövőbe mutató áttörés lehet a jövőbeli gépemberek vagy biorobotok jogainak védelmében. Neil Harbisson, az ír származású, Spanyolországban nevelkedett művész a színvakságnak egy extrém verziójával, akromatopsziával született. Már fiatalon vonzotta a művészet, azon belül is a zene, így, mikor egyetemi évei alatt megunta, hogy számára a világ csak a szürke 50 árnyalatában létezik, egy eszköz fejlesztésébe kezdett, mely a hanghullámokat színekké tudja alakítani. A Plymouth Egyetem kibernetikai szakértőjével, Adam Montandonnal együtt tervezett antenna nem a fejre szerelve, hanem egyenesen az agyba ültetve működik, az orvosi etikai bizottságok azonban rendre visszautasították Harbisson kérelmét az operációra. Végül 2004-ben mégis sikerült keresztülverekednie a tervét, azonban jött a következő, az agyműtétnél jóval félelmetesebb akadály: a Központi Okmányiroda (U.K. Passport Office).

A kiborgok által nem sűrűn látogatott hivatalban nem engedélyezték az antenna szereplését az útlevél fényképen, így Harbisson hosszú hetekig tartó levelezésbe kezdett. Végül sikerült meggyőznie a bürokráciát arról, hogy az eszköz nem idegen tárgy, hanem testének szerves, organikus része, a hivatalnokok beadták a derekukat, a fényképre felkerült az antenna, kiborg-ember 1-0.

Azóta a világ úgy emlegeti Neil Harbissont, mint az első hivatalosan, kormány által is elismert képviselőjét egy új fajnak és a művész hű is marad hírnevéhez. 2010-ben Moon Ribas koreográfussal együtt megalapította a Kiborg Alapítványt, mely a biorobotok jogi védelmével, művészetük népszerűsítésével és támogatásával foglalkozik, 2017-ben pedig a Transzfaj Társaságot, mely már a nem-emberi identitásúakat is segíti és az önmagunk szabad újratervezésének jogát hirdeti, beleértve a testünk tetszőleges upgradelését elektronikus eszközök beépítésével.

Hallgassunk egy jó kis Warholt

De Harbissonnak nem a sci-fi filmek sötét, humanizmust fenyegető céljai vannak az emberi test átformálásával: ő elsősorban művész, aki a világ megismerésének, a tudat kiterjesztésének modern határait feszegeti. „Kiborgnak lenni nem csak egy életreszóló döntés”- mondja –„hanem művészi állásfoglalás is. Úgy kezelem a testem és agyam, mint egy szobrot.”

Az antenna pedig érdekes kísérletekre ad lehetőséget: nem csak „színhallásra” alkalmas, hanem fogja az elektromágneses sugárzást, a telefonhívásokat vagy a netet is. Konkrétan a világhálóra tud csatlakozni vele wi-fi kapcsolaton keresztül, a barátai pedig képeket és videókat küldhetnek egyenesen az agyába, megváltoztatva és kiszínezve akár az álmait is.

A művész rendszeresen hallgat alkotásokat, csak éppen nem Chopint vagy Mozartot, hanem Monet és Picassot. „Szeretem Warholt és Rothkot hallgatni, mert nagyon tisztán kivehető a dallamuk. Egy Da Vinci vagy Velazquez festmény, az egymáshoz közeli árnyalatok használata miatt viszont úgy hangzik, mint egy horrorfilm betétdala.”

Az emberek számára nem feketék vagy fehérek, hanem a narancs különböző árnyalataiban pompáznak, Amy Winehouse piros, a telefonhívások zaja zöld. Komponált már zeneművet Charles herceg, James Cameron vagy Tim Berners-Lee portréjából is, letapogatva arcvonásaikat antennájával, majd a vibrációkat hangjegyekké alakítva. De vannak gyakorlatiasabb alkalmazási területek is: mióta az „eyeborg” (így nevezi az antennát) képes érzékelni az infravörös vagy ultraviola fényt is, kevesebb problémája van a nyári leégéssel. „Ha magas UV sugárzást detektálok, elhalasztom a napozást. De ilyenkor szeretek az erdőben sétálni. Azt gondolnánk az erdő nyugodt hely, de a hangos és éles hangú UV virágokkal igazából nagyon zajos tud lenni.”

Harbisson szerint a jövő a 3D nyomtatású szervekkel, a DNS alapján kiválogatott utódokkal vagy genetikai modifikációkkal egyetemben az érzékelésünk és kollektív kommunikációnk totális megváltozását is hozhatja.

„A kibernetikával egyesülve úgy érzem, én magam vagyok a technológia. Manfred Clynes 1960-as kiborg definíciója szerint ahhoz, hogy képesek legyünk a túlélésre új környezetben, nem a környezetet, hanem magunkat kell megváltoztatni. Most már megvannak az eszközeink hozzá[…] Már az elején járunk fajunk reneszánszának.”

(Fotó: Getty)