Érdekes, hogy csak tőlük tartottam, a többi ízeltlábútól pedig szinte egyáltalán nem (kivéve a fülbemászót, na de ki akarja, hogy a fülébe másszanak). Sőt még az a tudathasadásos állapot sem zavart, hogy Pókember képregényeket lapozgattam a faházban ücsörögve, hogy megfeledkezzek a minden sarokból nyilvánvalóan rám meredő fekete pontszemekről, méregtől csepegő csáprágókról és főleg: azokról a rettenetes lábakról.

Szerencsére ma már bizonyos méretküszöbig nem ráz tőlük a hideg, és úgy gondoltam, ideje kitérnem egy cikk erejéig a városi ember és ezeknek a csodás állatoknak kapcsolatára!

Tiszteld az idősebbeket!

Ha visszaemlékszünk a biológiaórákra, akkor ismerősen csenghet a rendszertani besorolás: a pókok az ízeltlábúak törzsén belül a pókszabásúak osztályának egyik rendjét adják. Magyarán nem rovarok.

Ha csak a mai értelemben vett pókokra gondolunk, azok cirka 400 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki, és egyikei voltak az első szárazföldi élőlényeknek. A hasi szelvényezettség és a szövőmirigyek már ezeken az ősökön is felfedezhető volt a fosszíliák tanúsága alapján.

Vagyis a pókok nem csak nálunk, embereknél idősebbek, de a dinoszauruszoknál is.

Mielőtt tehát összetekernénk nagymamánk egyik Burdáját, hogy lecsapjuk, gondoljunk arra, hogy a pókok itt voltak már előttünk is, és jó eséllyel itt lesznek utánunk.

Kitelepítés

Egy humánus pókfóbiás másik eszköze a póktalanításra, hogy finoman megszabadul tőlük. Vagyis mondjuk óvatosan elkapja egy papírzsepivel, aztán szabadon engedi odakint. Sajnos ez a megoldás sokszor csak elodázza az állat halálát.

A pókok ugyanis vagy a kinti, természetes környezetben történő túlélésre rendezkedtek be, vagy pedig a bentire. A benti környezetre berendezkedett pókok pedig ugyanazért kedvelik a lakásunkat, amiért mi magunk is: mert meleg van és véd a különböző elemektől.

Ebből viszont két dolog is következik: egyrészt a lakókörnyezethez adaptálódott pókok jó eséllyel nem fognak a kinti környezetben boldogulni, és gyorsan elpusztulnak, ha nem tudnak ismét négy fal közé jutni. Másrészt viszont a kinti pókok sem vágynak minden áron bejutni a kecónkba, tehát a pók nem odakintről jön, hanem jó eséllyel már eleve ott lakik nálunk.

Az sem kizárható, hogy a nyolclábú a mi otthonunkban jött világra.

Persze nem az összes, a lakásban talált pók házi pók (vagyis azt, amelyik csak úgy betévedt, nyugodt lelkiismerettel kitessékelhetjük), és ha biztosra akarunk menni, megpróbálhatjuk beazonosítani az állatot.

A hazai lakásokban előforduló pókok

Itthon négyféle pók fordulhat jellemzően elő a lakásokban. Ezek a házi kaszáspók, a házi zugpók, a koronás keresztespók és esetleg a kis hangyautánzó pók. Szerencsére egyik faj sem különösebben mérgező. Sőt mint a pókok általában, nem támadnak emberre, és csak akkor marnak, ha fenyegetve érzik magukat.

A házi kaszáspók éppen eléri az egy centimétert, többféle színű lehet, de a nőstények jellemzően szürkék. Hosszú és vékony lábaik miatt tűnnek nagyobbnak annál, mint amilyenek, és aki kifejezetten a póklábaktól viszolyog, azt nem fogja a látványuk lenyűgözni.

A kaszáspók lába könnyen leszakad, ezért előfordulhat, hogy amikor valaki elkapja őket, akaratlanul is megszabadítja az állatot az egyik végtagjától.

A kaszáspók amúgy nem bánt senkit, korhadó növényi részekkel és elhullott állatokkal táplálkozik.

A házi zugpók nősténye 7,5-11,5 milliméteres, a hímek pedig 6-9 milliméteresek.

A zugpókok, mint azt a nevük is tükrözi, nem kedvelik a napsütést. Tölcsérszerű hálót szőnek, amit sokáig használnak, és nem feltétlenül takarítanak, ezért különösen a nagyvárosokban ezeken megül a por kifejezetten szutykos-kísértetkastélyos benyomást keltve (lényegében ez a zugpókok egyetlen zavaró tulajdonsága).

A lakásban a nőstény, ha békén hagyják, akár 7 évet is élhet. A szabadban viszont télen elpusztul. A hím rövid ideig él, amit viszont megpróbál maximálisan kihasználni, és a szükséges táplálkozáson felül a kétségbeesett csajozás tölti ki minden idejét (és ki tudja ezért elítélni?).

Előlünk, emberek elől elmenekül, de ha csapdában érzi magát, akkor mar. Ez a harapás viszont se nem fáj, se nem veszélyes ránk nézve.

Na tehát a zugpók nem érzi túl jól magát odakint, a kaszáspókot pedig könnyen súlyosan megsebesíthetjük, ha megpróbáljuk levadászni. A maradék két pók közül a koronás keresztespók viszont kint és bent is otthon érzi magát, így talán ezt a fajt lehet a legnyugodtabb szívvel kitessékelni szerény hajlokunkból.

A koronás keresztespók 1,5-2 cm hosszúra nőhet, legalábbis a nőstények, a hímek elég kicsikék. Mindenesetre ez hazánk egyik legnagyobb pókfaja (hálisten), és az utótestén húzódó, jellegzetes kereszt alakba rendeződött foltokról ismerhető fel.

A keresztespók az egyik legklasszikusabb pók: sző egy gyönyörű hálót, és elüldögél a közepén. Budapesten én nem nagyon találkoztam vele, de vidéken gyakran előfordul.

Létezik egy másik keresztespók faj is, ez a karéjos keresztespók, amit elég ritkán lehet látni, és ráadásul az ország 15 védett pókfajának egyike, szóval ebben az esetben aztán különösen hátrább a Burdákkal!

A kis hangyautánzó pók pedig az a pók, amivel jó eséllyel találkoztunk már, csak valószínűleg nem tudtuk, hogy éppen pókot látunk. A hangyautánzó ugyanis nevének megfelelően az állatvilág Ethan Huntja, az álcázás nagymestere, szóval tök könnyen hangyának hihető.

Kérdés: miért akar egy pók hangya lenni?

A válasz: a hangyautánzó nem akar hangya lenni, viszont szeretne hangyának látszani, egyrészt védelmi okból, másrészt a vadászat miatt. Méretükben is a társas rovarokat utánozzák: a nőstények körülbelül 4 milliméter nagyságúak, a hímek alig kisebbek: 3 milliméteresek.

A hangyautánzó ráadásul hangyaként is viselkedik: az apró rovarokhoz hasonlóan fürgén, váratlan irányváltoztatásokkal mozog, és a második pár lábát pont úgy lengeti, mint a hangyák a csápjaikat.

A legtöbb ragadozó nem kekeckedik a hangyákkal, mivel ezeknek az állatoknak fájdalmas a harapása, csapatosan támadva meg aztán kifejezetten kíméletlen ellenfelek. Ráadásul a hangyákat a bennük található hangyasav miatt a ragadozó madarak is békén hagyják.

Cinkékkel végzett kísérlet bizonyítja, hogy ezek a madarak nem tudnak különbséget tenni a hangyautánzó és a hangya közt.

A megtévesztés nem csak védelemként működik, de jól jön a táplálékszerzésnél is. A hangyautánzó nem sző hálót, ehelyett levadássza a kisebb rovarokat, méghozzá a következő, furmányos módon: a kisebb rovarok ismerik a hangyák gyorsaságát, így ki tudják matekolni a biztonságos(nak vélt – muhaha!) távolságot. Sőt ezek az állatok azzal is tisztában vannak, hogy a hangyák nem tudnak ugrani.

Ebben amúgy igazuk van, a hangyák valóban nem ugrálnak, a pókok viszont igen...

Pók és ember

A pókok tehát izgalmas, sokszínű állatok, akik csak élik az életük. Jellemzően hasznunkra vannak, hiszen több kártevőt, egyéb rovarokat is levadásznak, köztük olyan kellemetlenségeket is akár, mint a csótány.

A hálójuk nem minden esetben szép látvány, de érdemesebb ezeket eltakarítani, és esélyt hagyni az állatnak, hogy máshová költözzön a lakáson belül, ahol kevésbé van útban.

Magyarországon ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy élőhelyünk faunájának nem részei az olyan veszélyes fajok, mint például az USA egyes területein gyakran előforduló fekete özvegy (igaz, provokáció nélkül ez sem támad emberre).

A magyarországi pókok többsége próbál észrevétlen maradni, és jó lenne, ha mi is legfeljebb annyi kárt okoznánk nekik, mint ők nekünk.