Az egész egy halott pókkal kezdődött egy egyetemi kutatólaborban – egy horrorregény első szavai is lehetnének ezek, de valójában egy új, és sokak számára valószínűleg nyugtalanító tudományterület születése indult így: a nekrobotika, avagy a halott dolgok robotizálása. Mindennek azonban akad értelme: a természetben rengeteg olyan – nevezzük így – bonyolult „komponens” akad méghozzá bőséggel, amelynek legyártása legalábbis nehézkes, ha nem egyenesen lehetetlen. A nekrobotika lényege pedig épp ezért a természet által létrehozott egyedi dizájnok hasznosítása.
Most pedig beszéljünk kicsit a pókokról! A pókok végtagjai nem úgy működnek, mint a mi kezünk és lábunk, tehát nem ellentétes izomcsoportok mozgatják őket (mint például a bicepsz és a tricepsz), hanem a hidraulikus nyomás. A pók testében található egy „kamra” (prosoma vagy cephalothorax), amely összehúzódás esetén testfolyadékokat présel a végtagokba, ami miatt az kinyúlik. Ha a pók elpusztul, akkor ez a kamra értelemszerűen nem működik, a halott pók emiatt húzza össze a lábait. Amikor a Rice University mérnökei pedig találtak egy elhullott ilyen állatot, épp azon töprengtek el, hogy mi okozza ezt a jellegzetes lábösszehúzódást. Egy gyors keresést követően a pók anatómiájából megértették a választ, és ezután el is végeztek egy gyors kísérletet.
A mérnökök beszúrtak egy tűt a cephalothoraxba, amit pillanatragasztóval szigeteltek körül, majd egy fecskendőből a tűn keresztül egy kevés levegőt fújtak be – ami miatt ki is tárta az elhullt állat a lábait. A kísérlet már elsőre működött, és sikerült a pók lábait teljes mozgástartományban mozgatni kevesebb mint egy másodperc alatt. A csapat egy kis golyót is fel tudott emelni a póklábak segítésével, és ezzel a kísérlettel meghatározták, hogy az elpusztult állat fogási ereje a 0,35 millinewton. Ezután a pókkal különböző apróbb elektronikai alkatrészeket manipuláltak, valamint azt is kimutatták, hogy a pók elbírja egy másik, körülbelül azonos méretű pók súlyát. Összességében az elpusztult állat a saját testsúlyának körülbelül a 130 százalékát bírta el.
A csapat egyébként puha robotikával foglalkozik, így nagyon is az elemükbe vág a különös, szokatlan anyagok hasznosítása szemben a tradicionális robotika által alkalmazott fémekkel és műanyagokkal. Érdekesség, de a saját testsúly viszonylatában a kisebb pókok teljesítettek jobban – magyarán minél kisebb a pók, a saját testsúlyának annál nagyobb százalékát bírja el. A mostani kísérletben egyébként farkaspókféléket „hasznosítottak”, a továbbiakban azonban a fent leírtak miatt inkább kisebb állatokra koncentrálnak majd.
Egyesek számára persze az egész úgy hangozhat, mintha valaki összemixelte volna Anne Shelley Frankenstein regényét a Pókiszony című filmmel, de a nekrobotikának akár komoly haszna is lehet, elég csak az apró tárgyak manipulálására, mozgatására gondolni, valamint esetleg a mikroelektronikai eszközök előállítására. De a halott pókkal akár egyéb ízeltlábúakat is be lehet fogni a természetben, mivel az elhullt állat beleolvad a természeti környezetbe is. A pókok ráadásul környezetbarátak, mivel lebomlanak szépen maguktól – ennek kapcsán kiderült az is, hogy a póklábak körülbelül 1000 markolási ciklust bírnak ki, utána kezd csak romlani a teljesítményük – a kutatók szerint ennek oka azonban az ízületek kiszáradása lehet, amit talán orvosolhatnak is polimer bevonatokkal.
Forrás: Eurekalert, ScienceAlert
