Egy friss tanulmány szerint az Uránusz kisméretű holdja, a Miranda felszíne alatt óceán rejtőzhet – emiatt pedig az égitest nem csak egy a Naprendszerünk kevés “óceáni világai” közül, de a többihez hasonlóan ez is kiemelt jelölt arra, hogy esetleg képes életet fenntartani – írja a sajtóközlemény.

A mostani felfedezés így tehát átír mindent, amit a Mirandáról eddig tudni véltünk. Mint Tom Nordheim, a Johns Hopkins Alkalmazott Fizikai Laboratórium (APL) bolygókutatója és a The Planetary Science Journal című folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője fogalmaz:

“Lenyűgöző bizonyítékot találni egy óceánra egy olyan apró égitesten, mint a Miranda. Ez a felfedezés arra világít rá, hogy az Uránusz körül keringő holdak között is lehetnek különleges világok, és az a tény, hogy több óceáni világ található a Naprendszerünk legtávolabbi bolygója körül, egyszerre izgalmas és rejtélyes.”

A Miranda különleges felszínéről először a Voyager 2 1986-os átrepülése során készültek részletesebb felvételek: ezeken már látható, hogy az égitest déli félgömbjét egyedi, foltos domborzat jellemzi. A kutatók úgy vélik, hogy ez a bonyolult felszín az erős árapály-erők és a belső felmelegedés hatására alakult ki. Caleb Strom, az Észak-Dakotai Egyetem végzős hallgatója Nordheimmel és Alex Patthoff-fal, a Bolygótudományi Intézet munkatársával közösen kutatta a Miranda titokzatos geológiáját: a felszín sajátosságait elemezték és számítógépes modelleket készítettek a hold belső szerkezetének szimulálására. A kutatás folyamán térképre vitték a felszíni képződményeket, például a gerinceket és a különleges trapéz alakú “koronákat”, és ezek alapján rekonstruálták a Miranda belső struktúráját és dinamikáját. A modell szerint pedig 100-500 millió évvel ezelőtt egy körülbelül 100 kilométer mély, felszín alatti óceán lehetett az égitesten, amelyet körülbelül 30 kilométer vastag jeges kéreg borított.

A kutatók úgy vélik, hogy a Miranda és a környező holdak közötti gravitációs kölcsönhatások alakíthatták ki ezt az óceánt. Az ilyen árapály-erők ugyanis a hold belsejében súrlódásos felmelegedést generálnak, amely akár millió évekig is fenntarthatta az óceánt. Hasonló jelenség figyelhető meg egyébként a Jupiter holdjainál is, ahol a pályarezonancia által létrejött felmelegedés segít fenntartani az Európa felszín alatti óceánját. A szimulációk azt is jelzik, hogy korábban a Mirandán is létezhetett hasonló pályarezonancia, amely elég hőt biztosított ahhoz, hogy megakadályozza a víz teljes befagyását.

Bár a Miranda pályája a többi holdhoz képest idővel valószínűleg eltolódott, ami csökkentette a fent említett belső hőtermelést, a kutatók szerint az égitest belseje ennek ellenére sem szilárdult meg teljesen. Mint azt Nordheim magyarázza:

“Ha az óceán teljesen megfagyott volna, repedéseket látnánk a felszínen.”

Mivel azonban ilyen repedéseket eddig nem találtunk, ez arra utal, hogy a Miranda talán jelenleg is őriz egy vékony folyadékréteget a jeges kéreg alatt.

Mint a cikk elején írtuk, ez nagyjából mindent megváltoztat, amit a Mirandáról eddig gondoltunk – eddig ugyanis a kutatók úgy vélték, hogy a hold olyan kicsi, hogy nem lehet rajta folyékony víz, hanem ez – pláne ilyen távol a Naptól – csak egy jeges szikla. Nem ez az első eset egyébként, amikor hasonló elképzelést kell kukázni egy új felfedezés miatt: korábban a szintén jeges sziklának tartott Szaturnusz Enceladus nevű holdjáról derült ki a Cassini-küldetés során, hogy globális óceánnal, sőt aktív gejzírekkel is rendelkezik. A méret így tehát nem lehet akadály, és az sem zárható ki, hogy az Enceladushoz hasonló méretű Miranda is kibocsáthat anyagokat az űrbe – erre az eshetőségre az APL szakértője, Ian Cohen már tavaly felhívta a figyelmet.

Ha pedig a Mirandának valóban van óceánja, akkor egy nap a földönkívüli élet kutatásának egyik elsődleges célpontjává válhat. Egyelőre viszont a kutatók a Voyager 2 adatait elemzik, de végső bizonyítékot a Miranda holdjára egy olyan küldetés szolgáltathat, amely részletesen feltárja az Uránusz rendszerét.

(Kép: Az Uránusz jeges holdja, a Miranda, amelyet a NASA Voyager 2 űrszondája örökített meg 1986. január 24-én, forrás: NASA/Jet Propulsion Laboratory-Caltech)