Aki megteremtette a lemming-legendát: Disney sötét titka
2019 / 11 / 20 / Bobák Zsófia
Aki megteremtette a lemming-legendát: Disney sötét titka
Lépjünk be a Fehér Vadon nem éppen szívderítő világába, és ismerjük meg jobban a lemmingek életét. Vajon tényleg mániákus kis öngyilkos robotok, vagy csak valaki elhitette velünk?

„Ellenállhatatlan kényszer ragadja magával a piciny rágcsálókat, majd az értelmetlen hisztériától hajtva egyszerre masíroznak a hosszú menetelésben különös végzetük felé. A végzetük, hogy az óceánba vessék magukat. A megszállottság áldozataivá válva egyetlen cél lebeg a szemük előtt: „Tovább! Tovább!” Ez az utolsó esély a visszafordulásra, de ők lelépnek a szakadék széléről, belevetve magukat a mélységbe.”

Ezzel a baljós narrációval ágyazott meg James R. Simon, a White Wilderness (Fehér Vadon) operatőre az etikátlan ál-dokumentumfilmeknek, a lemmingekről szőtt, immár a kollektív tudatba beplántált legendáknak, és egy tucat kis rágcsáló ígéretesen induló színészi karrierjének hirtelen végéhez. Ha bárkinek még kételyei lennének, elárulhatjuk, nem várt happy end a szóban forgó lemmingekre, nem várt rájuk takaróval és meleg teával a stáb a kamera látószögén kívül.  De miért is probléma egy természeti jelenség filmre vétele, még ha az állatok szörnyű halálával is végződik? Láttunk már ilyet a Discovery-n, sőt rosszabbat is.

A gond csak az, hogy ez a távolról sem spontán módon elkapott jelenet tulajdonképpen előre beállított előadás volt: a lemmingeket Inuit gyerekektől vásárolták meg, darabját 1 dollárért, elszállították őket a kanadai Albertába, ahol a valóságban egy darab lemming sem él, majd a forgóállványra felpakolt kis állatokat egyszerűen belezúdították a Jeges-tenger szerepét kiválóan alakító Bow Riverbe. Aki már ismeri a dokumentumfilmet, és ennek az új tudásnak a birtokában megnézné újra, láthatná, hogy az emlősök hezitálnak, ahelyett, hogy a „megszállottság áldozataiként” hisztérikusan kioltanák saját életüket.

Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy az 1958-as dokumentumfilmet a gyerekbarát Disney megbízásából készítették, Oscar díjat is nyert és ismeretterjesztés címén egy életre bebetonozta a köztudatba a téves információkat, olyannyira, hogy még a Nintendo 64-es GoldenEye játékában is lemming-díjjal jutalmazták a mindenkinél többször életét vesztő játékosokat, láthatjuk, hogy a történet átlépi a megengedett, „Mikulás sincs, mégis minden gyereknek azt meséljük” típusú ártalmatlan ál-sztorik etikai határát.

Az ál-dokumentumfilmeket nem a szadizmus, hanem a kényszer szüli, a vadonban élő állatok ritkán mutatnak hajlandóságot arra, hogy pózoljanak a kamera előtt, ha pedig nincs esemény, az operatőrök előszeretettel fordulnak a megfelelő vágás, a más forrásokból való beollózás és az előzetesen megrendezett terep segítő szentháromságához. Vitatott téma lehet, hogy a megrendezett jelenetek mennyire szolgálják az ismeretterjesztés célját, mint ahogy az is, hogy a cél érdekében van e bárkinek is joga élőlényeket ölni. A természet alaposabb megismerésének vágya hozta létre a korai állatkerteket is, sőt a régebbi századok vadászai gyakran egyben állatbarát kutatók is voltak, akiknek az ölés nem szórakozás volt, így próbáltak meg minél több anatómiai információhoz jutni és közelebb kerülni a rejtélyes természethez, melyet csak akkor tudunk igazán értékelni és védeni, ha már nem idegen számunkra.

A Disney filmje azonban kivételt jelenthet, hiszen az eleve gyerekfilmekre, és cuki animált állatkákra szakosodott filmgyár a Bambi sikerének farvizén evezve indította el a True Life Adventures sorozatát, melynek a White Wilderness is része volt, így nem zárhatjuk ki teljesen, hogy valahol a háttérben, a fennköltebb célok után a profit és a közönség megtartásának igénye is szerepet játszott a mű megszületésében. A történet pedig, amit megpróbáltak rekonstruálni a kis lemming-színészekkel eleve csak legenda volt, nem valóság.

Már 1823-ban születtek leírások a Skandinávián átutazók tollából, melyek hírt adnak egy ijesztő jelenségről: „az országot teljesen beborítják a lemmingek seregei, melyek rendkívüli céltudatossággal haladnak előre, semmi sem szabhat gátat nekik, sem a folyók, sem a fjordok.”

Nils Christian Stenseth, az Oslói Egyetem professzora és a Lemmingek Biológiája c. könyv szerzője szerint a mítosz eddig a pontig igaz. Azonban a következtetés, hogy belefulladnának a tengerbe, már nem állja meg a helyét, a lemmingek valójában jó úszók. Könnyedén átjutnak kisebb folyókon és tavakon, végzetessé csak akkor válik a kaland, ha bundájuk teljesen átázik. A tömeges migráció oka a túlszaporulat, ami tényleg előfordul néhány évente a skandináv, különösen a norvég területeken, ilyenkor előfordul, hogy a nagy lemming-sűrűségű régiókban az állatok agresszívvá válnak, és ellenséges sikítások közepette üldözik a szerencsétlenségükre arra járó embereket, vagy akár mezőgazdasági járműveket.

A „ritkítás” stratégiája, amit ilyenkor ösztönösen alkalmaznak, azonban nem azt jelenti, hogy végtelen bölcsességükben, a csoportérdekeket szem előtt tartva tömeges öngyilkosságot követnek el a kiválasztott áldozati-állatok.

Gordon Jarell, az Alaszkai Egyetem zoológusa teszi helyre a tényeket: „Amit ilyenkor látunk, az tulajdonképpen tömeges migráció.” Mikor megfogyatkozik a hely és élelem, másik élőhelyet keresnek maguknak. „Ilyenkor valóban céltudatosnak tűnik a menetelés.[…] ha víz közelébe érnek, átmenetileg megállnak, majd, ha túl nagyra nő a tömeg, elkezdenek úszni. Az nem vitás, hogy időnként rengetegen össze tudnak gyűlni.” Azonban a kérdésre, amit gyakran feltesznek a professzornak, Jarell világosan válaszol: „Hogy tényleg megölik e magukat? Nem. A válasz határozott, egyértelmű nem.”

Erre a megállapításra jutott Stenseth is hosszú évek kutatómunkájával. „Valójában nem masíroztak szánt szándékkal a tengerbe. Egyszerűen belelökték őket.”

A történet után lehetséges, hogy meginogva eddigi sziklaszilárd hitünkben, hogy minden, amit természetfilmen látunk igaz, és kivetítve bizalmatlanságunkat elkezdünk gyanakodni az írott szó szentségében is, megkérdőjelezve a magyarázatokat és végleg elbizonytalanodva, hogy kinek is van igaza. Ez esetben csak egyet javaslunk. Döntsük el, melyik oldalnak érdemes hinni: az élőlényeket alaposan tanulmányozó szakértőknek, vagy a mesemondó Waltnak, aki kijelentette:

„Inkább szórakoztatom az embereket és remélem, hogy tanulnak belőle, minthogy oktassam őket és reméljem, hogy közben jól szórakoztak.”  

Ha pedig legközelebb Skandináviában járva vízben fuldokló lemminggel találkozunk, mentsük ki, lehet, hogy nem szánt szándékkal próbál véget vetni életének. 

(Forrás: snopes, Fotó: wikimedia commons)


Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.



This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.