A magnetárok elméletét Robert Duncan és Christopher Thompson dolgozta ki 1992-ben, de egyelőre relatíve keveset tudunk ezekről, aminek a fő oka, hogy (szerencsére) egy sincs a közelünkben. A magnetár nem túl nagy égitest, az átmérője 20 km körüli, cserébe a tömege meghaladja a Napét. Ennek megfelelően ezek az égitestek rendkívül sűrűek, egyetlen teáskanálnyi magnetár több milliárd tonnát nyomna. A magnetárok másik tulajdonsága a gyors forgás – a periódusidejük 2–10 s között mozog. Ezek az égitestek a Napnál nagyobb tömegű csillagokból alakulnak ki, amelyek életük végén szupernóva robanással alakulnak át a (kiindulási mag tömegének függvényében) vagy neutroncsillaggá vagy fekete lyukká, esetleg tehát magnetárrá.

Egy hatalmas gammasugár-kitörés tavaly márciusban majdnem eltalálta a Földet A sugár neve GRB 200415A gamma-sugár-kitörés volt, és 2020 áprilisában haladt el a Mars mellett.  A Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről és több műholdról is észlelték, de a felfedezés dicsősége a NASA Fermi gamma-sugár-űrteleszkópjáé, mivel ez érzékelte először.

Habár a felsoroltak közül egyiket sem látnánk szívesen a szomszédságban, a legnagyobb kellemetlenséget mégis egy magnetár felbukkanása okozná a Naprendszerben, amelynek a rendkívül erős mágneses mező az oka. A magnetár név ugyanis nem véletlen, ezeket az égitesteket az Univerzum legerősebb mágneseiként is szokás emlegetni. Csak hogy perspektívába helyezzük: a neutroncsillagoknak elég erős a mágneses mezőjük – nagyjából a földi mágneses mező kétbilliószorosa. A magnetáré azonban ennél is ezerszer erősebb. Számszerűsítve: a mágneses erőtér mértékének kifejezésére a tesla és gauss mértékegységeket használjuk (1 tesla = 10 000 gauss), és a Föld mágneses mezője körülbelül 0.6 gauss, a hűtőszekrénymágnes 10 gauss, míg a bolygó legerősebb mágnese 440 ezer gauss erősségű. A magnetár azonban elérheti akár az 1 kvadrillió gausst (ez egy egyes szám, amit 15 nulla követ).

Mit kell ezen izgulni, ez csak egy erős mágnes! – mondhatnánk. És valóban az, amíg tartja a megfelelő távolságot. Ez a távolság pedig olyan 1000 km-t jelent, ekkor a magnetár már rettenetesen pusztítást okozna a Földön. A magnetár hatását már akkor éreznénk, amikor a Hold és Föld közötti távolság felét eléri, mivel például törlődne minden információ a bankkártyáinkról, valamint az elektronikai eszközeink sem lennének túl hálásak. Amint viszont relatíve közel, tehát 1000 km-re jut hozzánk, vége a dalnak – ebből a távolságból nem csak simán megölne minket (és minden élőlényt a bolygón), hanem a molekuláinkat szaggatná szét, konkrétan por sem maradna utánunk, népszerű popkulturális kifejezéssel élve dezintegrálna minket. Egyszerűen a molekuláinkat egyben tartó kémiai kötések nem működnének ilyen mágneses térben: a kovalens kötés egy szép emlék lenne csak.

Akkor ezt megúsztuk – törölhetjük meg a homlokunk, hiszen kicsi az esélye, hogy ilyen közel ér hozzánk egy magnetár. Ezzel kapcsolatban rossz hír viszont, hogy ez csak az egyik módszer, ahogy a magnetár eltörölne minden életet a bolygó felszínéről – a másik megoldás sajnos jóval nagyobb távolságból is működik: akár 10 ezer fényév távolságból is. A magnetár kapcsán előfordul ugyanis a csillagrengés (starquake) nevű jelenség, melynek romantikus neve a földrengés analógiájára jött létre, mivel nagyjából ugyanaz – kéregmozgások – állnak a háttérben. Azonban egy magnetár esetén a kéreg megrepedése brutálisan vad eredményekkel jár, és ez állhat a legerősebb fényjelenség mögött, amit eddig az űrben megfigyeltünk. Egy ilyen kitörés során a magnetár akár képes lehet 50 ezer fényév távolságból is fizikailag „összenyomni” a Föld mágneses mezőjét, és részben ionizálni az atmoszféránkat. Hogy honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy ez már megtörtént 2004-ben, amikor egy, a galaxisunkon kívüli magnetár sugárzása érte el a bolygót, és az égitest a számítások szerint a másodperc ötödrésze alatt több energiát bocsájtott ki, mint a Nap 250 ezer év alatt. 2004-ben műholdak mentek tönkre, míg más műholdak képesek voltak a fény visszaverődését érzékelni a Holdról. Egy tőlünk 100 fényév távolságban zajló szupernóva robbanása nem okozott volna a bolygón, valamint annak környékén ilyen hatásokat.

Ha a szóban forgó magnetár csak 10 ezer fényév távolságban helyezkedett volna el, akkor most nem írom ezeket a sorokat, önök pedig nem olvassák: egy ilyen forgatókönyv esetén első körben megsemmisül az ózonréteg, majd a hihetetlen energia minden életet lepucol a bolygó felszínéről.

Egy ilyen eseményben az a legerosszabb, hogy mivel a gamma-sugárzás fénysebességgel száguld, ezért mire észlelnénk, már késő is lenne. Kérdés persze, hogy akadnak-e hozzánk ennyire közeli magnetárok? A válasz pedig, hogy sajnos igen: a legközelebbi a számítások szerint 9 ezer fényév távolságban helyezkedik el. Sőt a magnetárok kutatásának kezdetén nem is gondolták, hogy valójában milyen sok akad belőlük. Jó hír viszont, hogy szerencsére aránylag rövid az életidejük – körülbelül 10 ezer év alatt neutroncsillaggá alakulnak, amely továbbra is lenyűgöző égitest, de jóval kevésbé veszélyes, mint a magnetár.

(Címlap- és nyitókép: Flickr/European Southern Observ , forrás: ibtimes, popularmechanics, space.com, syfy, whatifshow, wiki)

További cikkek a témában:

Egyesek szerint a világ már 2012-ben véget ért, csak nem vettük észre Egy elmélet szerint közel egy évtizede végzetesen instabillá vált az univerzum, ám mi ebből annyit vehetünk csak észre, hogy minden egyre furcsább körülöttünk.

Ide kellene elbújnunk a túlélésünk érdekében, ha beüt az apokalipszis Egy friss tanulmány készítői öt olyan országot találtak, amelyek afféle védőhálót jelenthetnének civilizációnk esetleges összeomlása esetén.  

Mi történne a Földdel, ha az emberek egyszer csak eltűnnének? Bár az emberiség korszaka számtalan különböző módon érhet véget, arra meglehetősen csekély az esély, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnjünk a Föld színéről. De mi történne, ha ez mégiscsak bekövetkezne?