Sarah Thiele (Princeton) és munkatársai egy, az arXivra feltöltött preprintben „orbitális kártyavárnak” nevezik a megakonstellációk rendszerét. A számok beszédesek: az összes LEO-megakonstellációt nézve 22 másodpercenként alakul ki „közeli megközelítés”, vagyis két műhold 1 kilométernél közelebb suhan el egymás mellett. A Starlinknél ez 11 percenként fordul elő, a műholdak pedig évente átlagosan 41 kerülőmanővert hajtanak végre.

A gond az, amit a mérnökök „szélsőséges esetnek” hívnak: amikor több rossz dolog egyszerre történik.

Egy napvihar például felmelegíti a légkört, nő a légellenállás és a pályabizonytalanság, így több üzemanyag megy el a kerülgetésre. A 2024. májusi „Gannon Storm” alatt például a LEO-műholdak több mint fele kényszerült ilyen manőverekre. Még rosszabb, ha a vihar a navigációt és a kommunikációt is kiüti: akkor nincs kitérő művelet sem.

A szerzők egy új mutatóval, a CRASH-órával (egy „mennyi idő maradt a nagy bajig” típusú visszaszámláló) azt kapták, hogy 2025 júniusában földi parancsok nélkül akár 2,8 nap alatt is kialakulhatott volna katasztrofális ütközés. A kontextus kedvéért: 2018-ban erre még 121 nap volt.

Már egy 24 órás kiesésnél is 30% az esélye annak, hogy beinduljon a komolyabb problémát elindító csattanás. Az 1859-es Carrington-esemény mai megfelelője pedig három napnál tovább bénítaná meg a műholdak irányítását.

A Nap sajnos nem mindig jelez előre – mi viszont egyre kevesebb időt hagyunk magunknak.

(Kép: NASA)