Az első világháborúban 1914 és 1915 közt a hadviselő felek egyik legnagyobb problémája az volt, hogy beragadtak a frontvonalak, és harcok állóháborúvá fagytak. Ekkortájt rengeteg hadmérnök ült tervezőasztalhoz, hogy kitaláljon valamit a probléma orvoslására – a legtöbb megoldás a mai, modern harckocsi valamiféle elődje volt – és ezek közt számtalan bizarr prototípus is akadt. Ezek a fejlesztések persze a legnagyobb titokban folytak, ennek köszönhető egyébként a harckocsi máig közismert szinonimája, a „tank” is, mivel a britek víztartályként (water tank) álcázták saját fejlesztéseiket.

Az első világháborús harckocsik felépítése jellemzően elég egyszerű volt, és a fenti problémára, tehát a lövészárkoktól szabdalt és tüzérségi tűztől lyuggatott, sáros területeken beakadt frontvonalak előremozdítására irányuló válaszok voltak: motoros jármű, valamiféle páncél borítással, valamint futófelülettel az akadályok és egyenetlen terepen való átkeléshez, amely a haladás közben védi a csapatokat is. Néhány korai verziót már géppuskákkal és ágyúkkal is felszereltek, hogy menet közben is támadhassák az ellenséges pozíciókat.

Talán az egyik legérdekesebb kreáció, amelynek el is készült a prototípusa, pedig a cikk témáját adó Cár-harckocsi vagy Lebegyenko-harckocsi volt, amit Nyikolaj Lebegyenko, Nyikolaj Zsukovszkij, Borisz Sztyecskin és Alekszandr Mikulin terveztek 1914 és 1915 között. Mint látható a képeken, a járművet igazán a hatalmas, 9 méter átmérőjű kerekei tették könnyen felismerhetővé – ezeknek a célja tehát épp az volt, hogy akár a lövészárkokon is könnyedén átgördítse a járművet, erre a bravúrra ugyanis a korszak páncélos járművei alkalmatlanok voltak.

A tank a nevét II. Miklós orosz cárról kapta, aki akkoriban irányította az Orosz Birodalmat. Lebegyenko 1915-ben bemutatta a cárnak a jármű miniatűr modelljét, amit egy gramofonból kioperált rugó hajtott. Az apró tank a földön szépen elboldogult a könyvekből és egyéb tárgyakból rakott akadályokkal, szóval elnyerte a Cár tetszését – II. Miklós végül 250 ezer rubelt ajánlott a fejlesztésre, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. A munkálatok (mint tehát általában a háborús fejlesztések) hatalmas titokban vették kezdetüket – a harckocsi minden alkatrészét úgy gyártották le, mintha ezeket hadihajókra vagy nehézipari gépekhez szánták volna.

A prototípus 1915 közepére el is készült, és az összeállítást követően gigantikus tricikliként pompázott – két 9 méter átmérőjű keréken két 250 lóerős Sunbeam Cossack motor kapott helyet (ezt a 12-hengeres monstrumot a britek például léghajókhoz használták), míg a jármű kormányzása a sokkal kisebb farkerékre maradt. A jármű elvileg 17 km/h sebességgel volt képes haladni. A páncélborításról nem maradt feljegyzés, de a tervek szerint négy fegyverállás is helyet kapott volna: egy háti és egy hasi torony, valamint két oldalsó állás Maxim géppuskákkal és 57 mm-es könnyű ágyúkkal felszerelve. Arra gyorsan rájöttek, hogy a jármű mérete és tömege okán nem túl bölcs egyben szállítani, így már eleve úgy tervezték, hogy amolyan IKEA-szerűen alkatrészenként szállítsák, és a frontvonalak mögött állítsák össze.

A prototípust végül Moszkvától 60 km-re egy próbaterepen futtatták meg – az már ekkor kiderült, hogy a prototípus 50 százalékkal súlyosabbra sikeredett a tervezettnél. Ettől független a próbakör remekül indult 1915 augusztusában: a harckocsi szilárdan rótta a talajt, és egész fákat döntött ki az útja során. Viszont a lazább, sáros talaj már komoly gondot jelentett – az apróbb farkerék ugyanis itt teljesen beragadt. A probléma nemcsak az volt, hogy a prototípus tehát súlyosabb lett a tervezettnél, hanem az is, hogy a súlypont túl hátul helyezkedett el, és így megnövekedett a farkerékre amúgy is nehezedő nyomás. A jármű kiszabadítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és a tervezőcsapatnak el kellett ismernie, hogy még a brit léghajókhoz használt Sunbeam-nél is erősebb motorokra van szükség. Az orosz hadsereg azonban úgy vélte, hogy a jármű így túlságosan is könnyű célpont az ellenséges tüzérségi tűznek, ezért a további fejlesztéseket leállították.

A prototípust ezután ott is hagyták a sárban, végül aztán 1923-ban szedték szét az ekkor már erősen rozsdás járművet.

Habár a Cár-tank meglepő felépítésével elég látványosra sikeredett, nem volt teljesen egyedülálló masina – ugyanebben az évben, tehát 1915 elején T. G. Hetherington fedélzeti parancsnok tervezett egy úgynevezett „szárazföldi hadihajót”, amely három, 12 méter átmérőjű keréken száguldott volna, és három lövegtorony is helyet kapott volna rajta – ezek mindegyikét 100 mm-es haditengerészeti ikerágyukkal szerelték volna fel.

A Habakkuk-terv – amikor a britek grandiózus anyahajót akartak építeni jégből A HMS Habakkuk 600 méter hosszú, 2 millió tonna tömegű, 300 repülő befogadására képes hajómonstrum lett volna, ha valaha megépül. Az őrült alapelképzelés az volt, hogy a bőséggel rendelkezésre álló jégből formáljanak hajót a német tengeralattjárók ellen. Churchillnek tetszett az ötlet, és a prototípus el is készült.

Elképzelhetetlen acélbestia lett volna, ha valaha megépül, ám a britek csak fából készítették el a prototípusokat az eredetileg tervezett méret 50 százalékos arányában (így sosem nőtt túl a Cár-tankon). A hadvezetés azonban már ekkor úgy ítélte, hogy a szárazföldi hadihajó nem túl praktikus, így 1915 júniusában le is lőtték a projektet. Azonban a britek a második világháborúban is előrukkoltak igazán egyedi tervekkel: a fentebbi cikkben a Habakkuk-terv például jégből alkotott anyahajót takart, amelynek egy prototípusa el is készült.

Forrás: All that's interesting, Képtelenség.hu, Military-history

(Képek: wikimedia.commons)