A legfőbb kérdés most: mikor zökkenhet vissza az életünk a régi kerékvágásba, mikor pöröghet fel újra a gazdaság? Mikor állhatnak be megint a kocsijukkal a dugóba reggelente a most kényszerből otthon maradó és otthonról dolgozó emberek? Mikor indulhatnak el újra a reggeli csúcsban zötyögő teli villamosokon, buszokon az egyetemre a most az előadásokat távoktatásban néző hallgatók? Mikor szállhatnak fel ismét a zsúfolásig telt fapados turistajáratok, hogy szelfiző lájkvadászok milliói futólépésben rappolhassank át újra Velencén, Barcelonán, Párizson és minden egyében? Mikor lesz megint olyan minden, mint a vírusveszély előtt volt?

Na de biztos ezt akarjuk?

Hajlandók és képesek vagyunk észrevenni, mekkora lehetőséget kaptunk arra, hogy kipróbáljuk, milyen lenne az élet, ha elkezdenénk tényleg komolyan venni az eddigi pusztába kiáltott fenntarthatósági tanácsokat? Milyen otthonról dolgozni a felesleges ingázás helyett? Milyen mozi helyett közösen streamelni egy filmet este a családdal? Milyen nem elmenni Milánóba, Madridba, Londonba egy fapados hétvégére, hanem inkább kibiciklizni Szentendrére sétálni egy jót, vagy elmenni a Pilisbe túrázni egyet a családdal? Wellness-központ helyett sátorozás? Plázázás helyett délutáni közös sütés-főzés otthon?

A koronavírus terjedését gátolni hivatott kényszerintézkedések egy pillanatra az egész világon megszüntetik a hétköznapi rutin nyomását - a munkarutinét, az oktatási rutinét és a szórakozási rutinét egyaránt. Nagy kérdés, hogy ez a pillanat (praktikusan néhány hét, néhány hónap) elég lesz-e arra, hogy újragondoljuk, olyan jó volt-e nekünk a megszokott mókuskerékben korábban. És még nagyobb kérdés, hogy ha sokan úgy is döntenek majd, hogy nem volt jó és szívesen csinálnának másként dolgokat, lesz-e elég erejük ahhoz, hogy a nagy rendszereket (oktatás, hagyományok, vállalati kultúrák, megkövesedett gazdasági rutinok) vagy legalább saját helyüket a nagy rendszerekben sikerrel megváltoztassák.

De nem csak a hétköznapjainkat, a jövőnket is át- vagy újragondolhatjuk egy kicsit.

Ez a helyzet itt és most, ez a kényszer szülte átmeneti változás, belassulás lehetőség arra, hogy az igazi nagy problémánkkal, a Föld erőforrásainak túlhasználásával kapcsolatban is felmérjünk bizonyos lehetőségeket. Olyan érdekes válság ez, amelynek nincsenek felelősei, valószínűleg nyertesei se lesznek, így kiváló lehetőséget kaptunk arra, hogy mások hibáztatása, vádolása helyett tisztán csak a hatásokkal, a gyakorlati dolgokkal foglalkozhassunk.

Alig van repülő az égen. Megzuhant az olajfogyasztás. Belassult a világkereskedelem, megtorpant a kínai ipar. Átmenetileg kevesebb ipari alapanyag, alkatrész és fogyasztási cikk kerül a konténerhajókra, a kamionokra, vonatokra. Egy kicsit kevésbé fontos hír, hogy Tom Hanks elkapja-e a vírusfertőzést (elkapta), fontosabb viszont, hogy jól vannak-e a szülők, nagyszülők, gyerekek.

A boltokban még van az olasz répából, paradicsomból, de azért valahogy olyan fura érzés megfogni és a kosárba tenni a zacskót; hát nem tudnánk ezt itthon is megtermelni, hogy ne azon kelljen agyalni, ki és mikor fogta meg utoljára abban az országban, ami most karantén alá került? A Tesco, Spar, Lidl tömegében feltűnő maszkos arcokat nézve pedig eltűnődhetünk: nem lenne jobb, ha meglenne még az a sarki kis bolt, ahová csak a környékről jártak az emberek?

Persze kevés egy ilyen járvány ahhoz, hogy a globalizáció káros hatásait és a fenntarthatatlan túlfogyasztást eltörölje. De annyi haszna talán lehet, hogy néhányan eltűnődünk: mi lenne, ha a vírusveszély lecsengése után nem pont ugyanoda térnénk vissza, mint ahol megálltunk egy kicsit pihenni?