A Kepler–22b kb. 635 fényévre van tőlünk, és egy Nap-szerű csillag körül kering. Papíron minden szépen hangzik, de mi történne, ha tényleg leszállnánk ott?

Az első probléma persze maga az út: még a fénysebesség 20%-ával haladva is nagyjából 3175 évig tartana odaérni — de tegyük fel, ezt valamilyen, ma még ismeretlen technológiával megoldottuk.

A Kepler–22b egy szuperföld; sugara a Földének kb. 2,1-szerese, tömege kb. 9,1-szerese. A helyi év 289,9 napos, és valószínű, hogy a felszínt egyetlen, globális óceán borítja. A nagyobb méret valószínűleg vastagabb légkört és magasabb felszíni nyomást jelent. A bolygó névleges egyensúlyi hőmérséklete ~22 °C, de a valódi felszíni hőmérséklet a légkör vastagságától függ: egy „paplan” módjára működő üvegházhatás Vénusz-szerű hőkatlanná teheti, míg vékony légkör esetén fagyos éjszakák várhatnak ránk.

A felszíni gravitáció kb. 2,07 g, ami minden mozdulat kivitelezését alaposan megnehezíti. A levegő hidrogénben és héliumban gazdag, oxigénben szegény — vagyis számunkra belélegezhetetlen. Maga az óceán akár savas is lehet, fémmel szennyezett, sőt nem kizárt, hogy szuperkritikus — se nem igazi folyadék, se nem gáz — állapotban van, tehát biztonsággal még csak meg sem érinthetjük.

Akad-e ott élet? Ha akad is, valószínűleg mikroszkopikus.

Ha egyszerűen csak kilépnénk az űrhajóból, már a puszta nyomáskülönbség is barotraumát okozna — összeesne a tüdőnk. Ami annyira nem is nagy baj, mert a helyi légkör amúgy sem belélegezhető számunkra.

Mi a tanulság? A víz és a napsütés csábítónak tűnhet, de végül a nyomás, a kémia, a gravitáció és a légkör dönt.

A „lakható zóna” tehát nem azt jelenti, hogy nyugodtan fogasra akaszthatjuk a szkafanderünket.

(Forrás: What If)