Pontos nyilvántartási rendszer és brutális rend. Egykor ez jellemezte a negyven koncentrációs tábort tömörítő komplexumot, ami hosszú évekig a deportálás, a fogvatartás, a tiltott emberkísérletek, a rabszolgaság és a gyilkosság könyörtelen színtere volt. A németek 1940 és 1945 között megközelítőleg 1,1 millió zsidó, lengyel, roma és szovjet származású foglyot megöltek, mire a szovjet csapatok 1945. január huszonhetedikén a helyszínre érkeztek.

A haláltábor utolsó napjaiban az SS-tisztek ötvenhatezer -főként zsidó- rabot evakuáltak. Auschwitz elhagyása azonban nem jelentette megpróbáltatásaik végét: a katonák sorokba állították, és gyakorlatilag szélnek eresztették őket a kegyetlen télbe.

A fogvatartottak mezítláb indultak, a katonák pedig árgus szemekkel figyelték lépteiket, és lelőtték, aki lemaradt. Vagyis ez csupán egy újabb kitervelt cselekedet volt a kórosan alultáplált, nincstelen foglyok kivégzésére. Végül nyitott vasúti kocsikon Németországba szállították őket. A halálmenet több mint tizenötezer áldozatot követelt.

"Mintegy tízezer foglyot a nácik továbbra is munkatáborba akartak kényszeríteni." - mondja Steven Luckert, az Egyesült Államok Levine Family Holokauszt Emlékmúzeum holokauszt-oktatási program kurátora, a múzeum állandó gyűjteményének korábbi fő kurátora.

Ami Auschwitzot illeti, ott jó ha kilencezer ember hátramaradt, felügyeletükről pedig csupán néhány SS-tiszt gondoskodott. Ennél több nem is kellett mivel a fogvatartottak többnyire mozogni is alig tudtak:

"Nem volt sem élelem, sem víz, sem orvosi ellátás. A fenntartók elmentek, a halál gondjaira bízva a rabokat." - mondja Luckert.

Hozzátette: a nácik utolsó cselekedete lényegében a bizonyítékok eltüntetésére irányult, méghozzá a lehető legtöbb tábori dokumentum megsemmisítésével.

" Tökéletes tudatában voltak tetteik súlyosságának."

Késő januárban aztán szürreális csend telepedett a táborra. Leginkább kilátástalanság és szenvedés jellemezte az időszakot. Aztán egyszeriben szovjet katonák masíroztak Auschwitz-Birkenauba. A felszabadítók eleinte nem óhajtottak keresztülmenni a koncentrációs táborokon: noha Sztálin korábbi politikai eszmecserék alkalmával értesült annak létezéséről, a vörös hadsereg parancsnokának ellenben fogalma sem volt róla.

"Katonai szempontból a tábor értéktelen volt számunkra." - ezt Vaszilij Petrenko, nyugalmazott szovjet tábornok -aki részt vett az 1945-ös felszabadításban- nyilatkozta az AP magazinnak. Majdanek, az első koncentrációs tábor felszabadítása 1944. júliusában történt, majd sorban következett a többi, ahogy a Szövetségesek nyugatról és keletről kiszorították a német hadsereget. Az orosz katonák teljesen összezavarodtak a rabok láttán, akik könnyek és ölelések közepette fogadták őket. Anna Polshchkova, orosz fogvatartott emlékezetébe örökre bevésődött a tisztek meglepődött arckifejezése:

"És mit csináltok ti itt? - kérdezték meglehetősen mogorván. Zavartan álltunk, és nem tudtuk, mit mondjunk. Szomorú, egyben szánalmas látványunk azonban hamar megenyhítette őket, onnantól kezdve pedig barátságosabb hangvételben folytatták. "És mi van arrafelé?" Kérdezte az egyikük, ujjával északra mutatva. "Koncentrációs tábor." "És mögötte?" "Ott is." "És a következő tábor mögött?" "A krematórium. Hogy azon túl mi lehet, arról fogalmunk sincs."

Bár az első csapatok gyorsan továbbálltak, nem kellett sokáig várni a vörös hadsereg érkezésére, akik felállították az első Vöröskeresztet. Az önkéntes orvosok és ápolók mellett egykori varsói felkelők is beálltak segíteni.

"Kétségbeejtő állapotok uralkodtak" - emlékszik vissza Józef Bellert, önkéntes csoportokat szervező orvos. "Még a legsürgősebb orvosi beavatkozásokat is alig tudtuk ellátni."

Munkájuk során szinte mindenhol elhullott emberi testrészekbe botlottak, nem beszélve a tetemes mennyiségű ürülékről és hamuról. Ugyanakkor a túlélőket sem nevezhették élőnek: alultápláltságban, tífuszban, tuberkolózisban, és megannyi más betegségben szenvedtek. És bár az SS-tisztek megpróbáltak minden bizonyítékot eltüntetni, hatalmas raktárakat hagytak hátra tele lábbelikkel, edényekkel, bőröndökkel, emberi hajjal.

"Az egész egy hatalmas káoszra emlékeztetett." - mondja Jonathan Huener, a Vermonti Egyetem holokauszt történésze.

A Vöröskereszt megalakulása után a munkatársak a tőlük telhető legtöbbet megtették a túlélők felépülése érdekében: diagnosztizálták a betegeket, személyazonossági okmányokat és ruhát adtak nekik, valamint több mint hétezer levelet postára adtak, hogy minél többen megtalálhassák szeretteiket.

"Néhány képtelenek voltak elhinni, hogy visszakapták szabadságukat, hiszen már azt sem tudták, mit jelent szabadnak lenni." - emlékszik vissza Tadeusz Kusiński, önkéntes.

A mintegy négyezer-ötszáz betegből legalább ötszázan meghaltak, vagy a túl későn érkezett ellátás miatt, vagy mert már annyira összeszűkült a gyomruk az éhségtől, hogy sokkot kaptak a tápláléktól. Voltak akik egyedül, vagy kis csoportokban hagyták el a tábort. Végre eljött szabadságuk pillanata, ők mégsem voltak boldogok. Ami érthető, hiszen hogyan is szabadulhattak volna csak úgy az emlékeiktől, különösen ha múltuk egyfolytában a nyomukban settenkedett?

"Féltünk a nácik visszatérésétől, ami számunkra egész biztosan halált jelentett volna." - mondja Otto Klein, zsidó fiatalember, aki ikertestvérével Ferenccel túlélte a hírhedt náci doktor, Joseph Mengele kísérleteit. Ők ketten egy harminchat fős csoporttal -zömében szintén ikrekkel-, gyalog indultak Krakkó felé.

Míg mások felépülésük után is a táborban maradtak, hogy segítsék a Vöröskereszt munkatársait. Így vagy úgy, de az biztos, hogy a túlélők arca előtt még évtizedek után is felsejlik a rabok szürke arca, az éhezés, a börtönblokkok, a fenyegető SS-tisztek, az akasztások, Mengele ördögi mosolya, de legfőképp a krematórium örökké füstölgő kéménye.

(Fotó: Wikimedia, Pixabay)