A csernobili atomerőmű negyedik reaktorának balesete 1986-ban az emberiség történetének legnagyobb mértékű radioaktív anyag kibocsátását idézte elő – írja egy friss tanulmány. Több mint három évtized telt el azonban a katasztrófa óta, és Csernobilban található ma Európa egyik legnagyobb vadrezervátuma. A kutatók először 2016-ban fedezték fel, hogy a nukleáris reaktorhoz közelebb olyan keleti levelibékák (Hyla orientalis) élnek, amelyek bőre a szokásos zöld helyett fekete. Ezek a békák ismerősek lehetnek akár a mesekönyvekből is, jellegzetesen zöldek tehát, igaz előfordulnak belőlük sötétebb változatok is – a Csernobilban találta példányok azonban adott esetben szurokfeketék voltak. Mindennek nyilvánvalóan köze van a radioaktív sugárzáshoz, különösen pedig ahhoz az izgalmas kérdéshez, hogy az élővilág miként adaptálódik egy olyan kedvezőtlen körülményhez, mint a megnőtt sugárzási szint.

Ismert tény, hogy a sötétebb színt a melanin okozza, egy olyan típusú pigment, amely nem csak az ultraibolya sugárzás negatív hatásait csökkenti, de az ionizáló sugárzásét is (mint azt már több gomba esetében is megfigyelték). A melanin további előnye, hogy képes a sejten belül is összegyűjteni és semlegesíteni a már ionizált molekulákat. Összességében mindez a sejtkárosodás ellen, vagyis a túlélés irányában hat.

A kutatók ezután Csernobil nagyobb területéről gyűjtöttek békákat, és azt találták, hogy a sötét bőrszín nincs kapcsolatban a jelenlegi sugárzási szinttel – annál inkább a katasztrófa idején tapasztalható sugárzással: vagyis a sötétebb békák a nukleáris baleset helyszínéhez közelebb fordulnak elő. Mindezek alapján tehát feltételezhető, hogy a békák egyfajta felgyorsult evolúción estek át a sugárzás hatására: magyarán az alapvetően a teljes populációhoz képest kisebbséget jelentő sötétebb példányoknak nagyobb volt a túlélési esélye a melaninnak köszönhetően, ezért ők szaporodtak el a tipikus zöld békák helyett. Közben eltelt vagy tíz béka-generáció, és mostanra ebben a zónában a sötét levelibéka vált dominánssá – ami egy remek példa a természetes szelekció (ez esetben tehát villámgyors) működésére.

A kutatókat azonban a melaninnak az ionizáló sugárzástól védő tulajdonságai is foglalkoztatják, amely vizsgálatok eredményei például az űrkutatásban lehetnek hasznosak – épp ezért is remélik, hogy hamarosan véget ér ez a háború, és ukrán kollégáikkal együtt folytathatják a munkát.

Kép: Germán Orizaola/Pablo Burraco, CC BY