Az általunk ismert első újévi ünnepség alig több mint négyezer éves: az ókori babilóniaiak a tavaszi napéjegyenlőséget követő első újhold idején ünnepelték az új esztendő beköszöntét, a mulatság pedig tizenegy napon át tartott. Ez volt az úgynevezett Akítu, melynek során Madur isten győzelmét is megünnepelték a gonosz tengeristen, Tiamat felett. Mindemellett ekkor került korona az aktuális új király fejére, vagy megújították régi uralkodójuk státuszát. Az Akítu egyszerre mezopotámiai, akkád és sumér ünnep, amit az asszírok leszármazottai máig megtartanak.
Az Asszír Birodalom idején megtartása egész Mezopotámiában kötelező volt, az Óperzsa Birodalom felemelkedésével azonban idővel eltűnt, főként Assur és Babilon elnéptelenedése után. A huszadik században nyertek ismét teret az Akítu szokásai; az ősi kultúra feltámasztására először az USA-ban élő asszír leszármazottak ünnepelték, ma pedig már Törökországban is jegyzett ünnepként tartják számon.
Az ókori egyiptomiak a Nílus vízmozgásához kötötték az újévet: áradásával elbúcsúztatták az óévet, ami egy időpontban volt az északi félteke téli égboltjának legfényesebb csillaga, a Szíriusz hetven napi hiátus utáni felemelkedésével.
A Wepet Renpet legfőképp a szegények ünnepe volt, hiszen mezőgazdasági ciklusokhoz kötődött, így három évszakot, a telet, a nyarat és az áradást különítették el.
A kínai újév a téli napforduló utáni második újhold idejére, jellemzően január huszonegy és február húsz közé esik. Az újév ünnepe az ősök tiszteletéről és az istenek imádásáról szól. A kínaiak nem számozták az éveket, így ha ki kellene jelölnünk egy kezdődátumot, az minden bizonnyal a Krisztus előtti harmadik évezrede, Sárga Császár uralmának kezdete lenne, tekintve, hogy ő volt az ókori kínai mitológia egyik legjelentősebb uralkodója. Bár a naptárkutatók véleménye ezzel kapcsolatban meglehetősen eltérő.
Elsőként a rómaiak kiáltották ki január elsejét az újév napjának. A korai római naptár tíz hónapból, háromszáznégy napból állt, és márciussal kezdődött. A legenda szerint ennek bevezetése Róma megalapítójához, Romulus-hoz köthető a Krisztus előtti nyolcadik században. A monda egészen pontosan úgy szól, hogy Numa Pompilius, a mitikus uralkodó belevéste a naptárba a Januarius és a Februarius hónapokat.
Az évszázadok során azonban számítási módszere elcsúszott, Julius Caesar pedig hosszas tanácskozások után Krisztus előtt negyvenhatban bevezette a Julián-naptárat, melynek első napja január elsején indult. Janus istent dicsőítették ekkor, aki két arcával egyszerre tekintett múltba és jövőbe.
A középkori egyházi vezetők aztán később a vallási jelentőségére való tekintettel december huszonötödikére, Jézus hivatalos születésnapjára, majd március huszonötre, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére, Jézus fogantatásának napjára helyezték át az újév kezdetét. Végül XIII. Gergely pápa volt az, aki 1582-ben visszaállította január elsejére.
(Fotó: Pixabay, Unsplash)