Ha valami ormótlan, nagy és nehéz azt sztereotipikusan inkább Oroszországhoz szokás kötni, mint a Nyugathoz. A sztereotípia azonban nem maga a kőbe vésett igazság, és erre talán nincs is jobb példa, mint a tankok (illetve tágabban értelmezve páncélozott harcjárművek) – hiszen ezek kapcsán épp az orosz oldalon találjuk a kisebb és könnyebb darabokat. Kérdés persze, hogy miért? A válaszhoz pedig kis időutazásra lesz szükség: a második világháború után, a hidegháború elejére kell elruccannunk a metaforikus DeLoreannal – ekkor ugyanis két ellentétes katonai doktrína született meg: a NATO és a szovjet doktrínák. Ha nagyon egyszerűsíteni szeretnénk, mindkét doktrína az európai hadszínteret érintette, de amíg a NATO védekezésre rendezkedett be, a szovjet valami olyasmire, ami mostanság különösen ismerős lehet a hírekből – invázióra.

A NATO doktrína lényege dióhéjban, hogy ki kell tartani a túlerőben lévő ellenféllel szemben, épp ezért a hangsúly a páncélra és a könnyed használhatóságra került. A feltételezésük szerint ezeket a járműveket a légierő és tűzérségi tűz fedezte fel volna, nem mellesleg pedig azzal kalkuláltak, hogy taktikai nukleáris töltetet vetnek be Kelet-Európában, hogy kicsit megritkítsák az inváziós erőket (ez utóbbiról egyébként a szovjetek is tudtak, és kihatással is volt az ő tankjaikra is – de erre mindjárt visszatérünk). A tartalékot pedig a NATO a veszteségek feltöltésére/ellátására használta volna, illetve hogy adott esetben előretörjenek.

A szovjet felfogást ezzel szemben egy orosz tiszt így foglalta össze: „legalább három métert lerobbantani tüzérségi tűzzel a harcmezőből, aztán tankok százaival előretörni Kelet-Európa sík vidékein, és semmilyen okból meg nem állni.”

A szovjetek tehát – és ez ismerős lehet megint csak Ukrajna kapcsán – villámháborúban gondolkoztak, vagyis az elgondolás az volt, hogy gyorsan áttörik a NATO védelmét, és ezzel (mivel összekeverednek az ellenséggel) eliminálják a légi támogatás jelentette fenyegetést, és épp ezért a tartalékokat az áttörő egységek támogatására használták volna, miközben a megrekedt egységekkel nem igazán foglalkoznak (az orosz katonai doktrína elfogadja, hogy nincs háború áldozatok nélkül).

A két filozófia kétféle tankban öltött testet: a nagyobb és nehezebb NATO tankokban (ez alól némileg kivételt jelentenek a német Leopard 1 és 2 tankok, amelyek inkább próbáltak mobilisak lenni, de még mindig túl nehezek) – mivel tehát ezekből kevesebb akad, és védekeznek, ezért komolyabb páncélzatra van szükség, ami végső soron mind a tank méretét, mind a tömegét növeli. Ehhez képest az invázióra tervezett szovjet és orosz tankok a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt, és ahol lehetett, törekedtek a méret és a tömeg csökkentésére – ezért vezették be például az automatikus lövegtöltő rendszereket, amely nem csak a tank méretét csökkentették, de lehetővé tették, hogy 4 helyett 3 fő üzemeltesse ezeket a harceszközöket. Érdekesség, hogy ez a mobilitás Ukrajnában annyira jól sikerült, hogy a tankok sokszor azért akadtak el, mivel túl messzire kerültek az ellátástól, és kifogyott belőlük a benzin – aminek oka lehet, hogy az ukrán hadsereg (valószínűleg bölcsen) kerülte a nyílt páncélos csatákat. Azóta az oroszok változtattak a stratégiájukon, de látszik, hogy a tankokkal kapcsolatos taktikájuk kezdetben összezavarodott Ukrajnában.

Ha valakit az érdekel, hogy általánosságban melyik tank a jobb (a NATO vagy az orosz), arra nehéz válaszolni. Egyrészt Oroszországgal ellentétben a Nyugat annyira már nem a tankokra helyezi a hangsúlyt, így ezek valódi fejlesztése kicsit megtorpant. Illetve a páncélos képzésen azt tanítják, hogy az a tank a jobb, amelyet jobb személyzet irányít. Azonban általánosságban elmondható tehát, hogy a NATO tankoknak valamivel jobb a páncélozása, illetve az orosz tankoknak sokáig akadt egy gyenge pontjuk – mivel nem voltak éjjellátóval felszerelve, sötétségben öngyilkosság volt ezekkel páncélos ütközetben részt venni. Ez utóbbival kapcsolatban a helyzet a T–90-es óta megváltozott, illetve ilyen eszközzel a T–80-ast is fel lehet szerelni. Mindkét katonai csoportosulás tankjai képesek 5 km-re ellőni, de az oroszok az automatikának köszönhetően képesek folyamatosan tüzelni, míg a NATO-tank esetén az erre kijelölt személyzet elfáradhat. Érdekesség az oroszok újítása a 7.62 mm-es és 12.7 mm-es töltények kapcsán – mivel mind a NATO, mind Oroszország ezeket a kalibereket használja, az oroszok úgy tervezték a golyókat, hogy a NATO tankokba ezeket nem lehet felhasználni, viszont az orosz tankokba lehet NATO lövedéket tárazni – ez némi logisztikai előnyhöz juttatja az orosz felet.

Az orosz tankok nagy újítása az irányított lövedék, és erről a mostani háború miatt, a T–72B3 tankok kapcsán egy katonai szakértő is beszélt. Ezeknek a járműveknek már fejlett éjjellátó érzékelői vannak, illetve felszerelték őket a szóban forgó irányított lövedékekkel. Akadnak viszont akik vitatják ez utóbbi harctéri jelentőségét, mivel az irányításhoz a tanknak a becsapódásig folyamatosan célra kell tartania, így immobilis lesz.

Az oroszok tehát tudták, hogy a NATO adott esetben atomot is bevetne, épp ezért a tankokat úgy is tervezték, hogy erősen sugárzó környezetben is működjenek – emiatt van az is, hogy például a T–80-as navigációs rendszere alapból nem tartalmaz semmiféle elektronikát, és a löveget irányító rendszer is jellemzően könnyen és gyorsan átállítható mechanikus megoldásra szemben a kizárólag elektronikát alkalmazó nyugati tankokkal. Fontos még az orosz tankokon a T–80-asok óta alkalmazott aktív védelmi rendszerek, ami érzékelőket, zavarókat, valamint speciális füstgránátokat jelent, és bár kezdetben ezek használatához komoly kiképzésre volt szükség, a mostani, modernebb rendszerek már önállóbbak, és akár képesek leszedni a tankelhárító rakétát is. Hasonló fejlesztések Nyugaton is folytak, de ténylegesen NATO tankokon nem igazán alkalmaznak ilyesmit.

Ezzel pedig el is érkeztünk oda, hogy a legfőbb különbség jelenleg a NATO és Oroszország tankjai között, hogy ez utóbb említett hatalom még mindig fontos fejlesztési területnek tartja a páncélosokat az előbbivel szemben. Ennek köszönhető, hogy bár még a legújabb orosz tankok fejlesztései sem elérhetetlenek technológiai szempontból a NATO számára, egyszerűen a NATO esetén a tankfejlesztés annyira már nem hangsúlyos terület, és emiatt némileg lemaradtunk ezen a fronton.

Ér még bármit a tank? – az Ukrajnát védő drónok megadhatják a választ A török gyártmányú tankelhárító drónok több korábbi konfliktusban is helyt álltak, most azonban egy fejlett hadsereggel szemben kell megmutatniuk, mire képesek.

Az már más kérdés, hogy Ukrajna hoz-e változást az orosz megközelítésben, amit az elmúlt évek katonai tanulságai erősen befolyásoltak eddig is. Mint az korábban említésre került, az ukrán hadsereg kerüli a nyílt konfrontációt, és a tankokat is főleg Javelin tankelhárító lövedékekkel és drónokkal pusztítják el és nem páncélos ütközetben – ami érthető is: Oroszországnak csak tankból áll rendelkezésre 2840 darab, ami a hasonló ukrán haderő háromszorosa. Magyarán Oroszország akár több száz tankot is elveszthet, ez elvileg nem sokat jelent az inváziós terveiben – a SkyNews március 1-jei értesülése szerint egyébként az ukránok 198 tankot lőttek addig ki.

A számtan természetesen egy dolog, egy másik az emberi tényező. Az ukrán morált minden kilőtt tank növeli, és bár tehát az orosz doktrína hagyományosan tudomásul veszi a háborús veszteségeket, az erősen kérdéses, hogy mi fog történni ténylegesen, mi játszódik le azokban az orosz katonákban (és a csaldátagjaikban), akik egy idegen országban látják a társaikat nagyobb számban elesni, és akik akár maguk sem tudták, hogy háborúba mennek.

(Kép: T–90-es orosz tank, wikimedia commons/Hargi23)