A Psychological Science szakfolyóiratban publikált tanulmányban az Új-Dél-Walesi Egyetem kutatói keresik a választ a kérdésre, hogy vajon milyen agyi folyamatok vezetnek el ahhoz, hogy nem valós arcokat látunk élettelen dolgokon. Dr. Colin Palmer kutatásvezető teljesen hétköznapinak tartja a jelenséget, melynek kapcsán már számtalan mém és internetes oldal is született. „A Flickr-hez vagy a Reddithez hasonló oldalak arcos képek ezreit gyűjtötték össze az évek során.

A képek közös tulajdonsága ugyanakkor nemcsak az, hogy arcot látunk ott, ahol nincs, hanem még valamiféle személyiséget vagy arckifejezést is felfedezünk az arcvonásokban.

Egy ház az ablakairól például azt hihetjük, hogy figyel minket, míg egy kettévágott paprika mosolygósnak tűnhet." - mondja a szakértő.

De vajon hogyan lehetséges ez?

Dr. Palmer szerint a valódi arcfelismerés mechanizmusa segítségünkre lehet a kérdés megválaszolásánál. Noha ahány ember, annyiféle arc létezik, mégis számos közös vonással rendelkeznek, mint mondjuk a szem és a száj térbeli elrendeződése. „Az agyunk ezekre az alapvető mintázatokra van úgymond kihegyezve, így alighanem ez vonzza a figyelmünket az arcszerű tárgyakhoz is. Az arcfelismerés ugyanakkor nem ér ott véget, hogy valamiről felismerjük, hogy az egy arc. Azt is tudnunk kell, kihez tartozik, milyen érzelmeket juttat kifejezésre, figyel-e ránk az illető, vidám, vagy épp haragos?”

Arcok, arcok mindenütt

Mindez olyan agyi területek munkája, amelyek feladata pontosan az efféle információk kinyerése a látottakból. Dr. Palmer és kollégája, Colin Clifford professzor azt tesztelték, hogy vajon a pareidolia során azok a folyamatok aktiválódnak-e, amelyek akkor is, ha egy másik személy arcát nézzük. Kísérleteiket az úgynevezett szenzoros adaptáció módszerével végezték, ami lényegében egy vizuális illúzió, amelynek során az ember által észlelteket befolyásolja az, hogy mit látott azt megelőzőleg. „Ha tegyük fel folyamatosan balra néző arcokat ábrázoló fotókat látunk, érzékelésünk idővel átalakul, és az arcok tekintetének irányát jobbra igazítja el a valóshoz képest” – magyarázza Dr. Palmer. „Ennek során az agyunk tekintet irányát követő sejtjei hozzászoknak a látottakhoz, és megváltozik az érzékenységük, ha folyamatosan ugyanarra néző arcokat látunk. Vizsgálataink során kiderült, hogy amikor a pareidolia esetei közül szintén csak balra néző képzelt arcokat látunk, akkor utána a valódi, emberi arcokat a már ismert folyamat által az elme jobbra irányítja.

Mindez bebizonyítja, hogy ugyanazok az agyi mechanizmusok vesznek részt a pareidolia érzékelésében, mint az igazi arcokéban” – teszi hozzá Dr. Palmer.

Vagyis a pareidolia egy vizuális illúzió, noha tudjuk, hogy nincs egy kavicsnak vagy egy fadarabnak nincs lelke, a belelátott arcból mégis ilyen következtetéseket vonunk le. Dr. Palmer szerint a jelenség evolúciós előnnyel jár: „Az agyunk a társas viszonyok könnyebbé tételéhez adaptálódott, és ez befolyásolja, milyennek látjuk magunk körül a világot.” Sokkal jobb egy olyan feldolgozó-rendszert birtokolni, amely túlérzékeny az arcok felismerésében, mint egy nem megfelelőt.

A kutatók jelenleg további részleteket feltárásán dolgoznak a mögöttes agyi folyamatokkal kapcsolatban, és így talán az olyan eltérések okára is rájöhetnek, mint az arcvakság, vagy az autizmus spektrumban fellépő probléma az emberek arcára kiülő érzelmek leolvasását illetően. „Hosszú távú küldetésünk az arcfelismerés és a mindennapi társas funkciókat övező problémák okainak feltárása” – mondja Dr. Palmer.

(Fotó: Pinterest)