Minden kép és költemény: gyorstalpaló azzal kapcsolatban, hogy szimulált valóságban élünk-e
2020 / 09 / 06 / felkai.adam
Minden kép és költemény: gyorstalpaló azzal kapcsolatban, hogy szimulált valóságban élünk-e
Fejest ugrunk az összeesküvés-elméletek legvadabbikába, aminek igazságát amúgy rengeteg tudós elme sem tartja kizártnak (Neil deGrasse Tyson 50 százalék esélyt ad rá, Elon Musk szerint majdnem 100): semmi sem igaz.

A filozófiatörténelem legnagyobb elméi Platóntól Descartes-ig valami hasonló következtetésre jutottak. De erről szólnak a vallások is: a Föld, ahol élünk, nem a tényleges valóság. A Paradicsomból, a tényleges valóságból kiűztek minket, és most ebben a siralomvölgyben tengetjük szánalmas napjaink. Csuang Ce pedig lepkének álmodta magát, vagy a lepke álmodta magát Csuang Cének? Szabó Lőrinc verse így zárul:

„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.”

Nevezzük bárhogy: siralomvölgynek, álomvalóságnak – az emberekben elég régóta ott motoszkál a gondolat, amit a legtömörebben így lehet összefoglalni: Hát ez egyszerűen nem lehet igaz!

Szimuláció korunkban

Valóságunk tünékeny volta azonban teljesen új megvilágításba került, mikor elkezdtük felfedezni, hogy számítógépek segítségével egyre hihetőbb valóságokat vagyunk képesek létrehozni. 2003-ban pedig Nick Bostrom, svéd születésű filozófus publikálta az írását, amely lényegében megalapozott a 21. századi szimuláció-teóriának. Bostrom négy állítást fogalmazott meg, amelyek közül egy jó eséllyel igaz:

1. Az emberi civilizáció (vagy bármely más hasonló civilizáció) nem valószínű, hogy olyan fejlettséget érjen el, ahol egy szimulált valóság kivitelezhető. Illetve egy ilyen szimuláció létrehozása fizikailag nem lehetséges.

2. Amennyiben egy civilizáció mégis elér egy ilyen technológiai fejlettségi fokra, bármely ok miatt (etikai megfontolások, másra kell a számítási kapacitás stb.) nem fog nagyobb számban ilyen szimulációkat létrehozni.

3. Bármely entitás, aki osztozik a mi tapasztalatainkon, majdnem biztos, hogy egy szimulációban él.

4. Egy olyan tényleges valóságban élünk, amely még nem jutott el arra a fejlettségi szintre, hogy szimulált valóságokat hozzon létre.

Bostrom szerint megfelelően fejlett technológiával felszerelve nincs akadálya, hogy nem túl nagy számítási kapacitás mellett is hihető szimulációt futtassunk (illetve ezen belül akár felépítsünk egy másik szimulációt is). Ezzel kapcsolatban még hozunk érveket később, de most lépjünk tovább egyelőre! Amennyiben az előző pontot elfogadjuk, abból az következik, hogy az emberiség (amennyiben nem pusztul el, vagy nem pusztítja el magát ezen fejlettségi szint elérése előtt) előbb-utóbb létrehoz ilyen szimulációkat.

Ha pedig létrehozta őket, pont annyira fogja ezeket az embereket bármiféle megfontolás visszafogni, mint manapság minket a digitális világban. Ez azt is jelenti, hogy elkezdenek burjánozni a szimulációk, hiszen ezeket előbb-utóbb a szimulációkban élő civilizációk is létrehozzák. Végül pedig olyan mértékben többségben lesz a szimuláció a tényleges valósághoz képest, hogy matematikailag egy entitás csak nagyon kicsi eséllyel jelentheti ki magáról, hogy ő nem egy szimulációban él.

Megvalósítható-e?

Ebben a cikkünkben már röviden érintettük a szimulált valóság kérdését, és ott kitértünk a megvalósíthatóság problémájára. Sokak szerint ugyanis ilyen szintű szimuláció, tehát egy végtelen univerzum megalkotása nem lehetséges, amennyiben feltételezzük, hogy a szimulációt létrehozó valóságban a miénkhez hasonló fizikai korlátok fordulnak elő. Ennek oka, hogy az Univerzumunk végtelenül bonyolult, amit csak végtelen erőforrás ráfordításával lehetne létrehozni, amennyiben persze a fent említett limitációt feltételezzük.

Pontosabban egy mód azért akad, hogy véges erőforrásokkal teremtsünk (látszólag) végtelen univerzumot: ez pedig a rövidítések közbeiktatása, ahogy például egy kép sem maga a tárgy, amiről készült, hanem pixelek halmaza.

Ilyen rövidítést pedig találhatunk egy felvetés szerint, ha elkezdjük tanulmányozni a kozmikus sugarakat. A kozmikus sugarak ugyanis a legnagyobb energiájú részecskék, melyet a kutatók valaha is megfigyeltek. Ezek pedig kicsit máshogy jelennének meg, ha a téridő apró építőkockákból épülne fel – mint amilyenek például a fenti példában a pixelek –, és nem pedig egy folyamatos, intakt rendezettség (egy kontinuum) lenne rá jellemző.

Max Tegmark szerint egy szimulált, rövidítéseket tartalmazó valóság éppen a szimulált volta miatt alapvetően matematikai jellegű lenne. 2014-es könyvében, az Our Mathematical Universe: My Quest for the Ultimate Nature of Reality-ben úgy beszél minderről, hogy fizikusként egyre inkább elképedt azon, hogy ha a mélyére ásunk a természet működésének, és elkezdjük megfigyelni az elektronokat és a kvarkokat, azt találjuk, hogy a szabályok teljes mértékben matematikaiak.

Ezt, a „pixelszerűséget” támaszthatja alá Domokos Gábor felfedezése is, amelyről a Qubit számolt be: „A Platón kockája és a töredezés természetes geometriája című tanulmányban kutatótársaival arra jutottak, hogy ami csak szétesik a világban – a jégtömböktől a sziklákig – nagy átlagban kockára emlékeztető darabokra hullik, és ez a szabály univerzálisan érvényes.”

Vagyis egy újabb példát láthatunk arra, hogy a valóságunk apróbb, egyforma részekből áll össze, éppen ahogy a kép születik meg a pixelekből.

Bugok és glitchek

Ha viszont feltesszük, hogy egy szimulációban élünk (ráadásul egy meglehetősen limitáltban, amit köt a számítási kapacitás), akkor felmerülhet bennünk, hogy itt-ott programhibákba fogunk futni. Ennek oka minden játékosnak ismerős lehet: minél nagyobb egy szoftver világa, annál gyakoribbak a problémák. A Skyrimban tolatva repültek a sárkányok, a Fallout esetén már az első két rész bugjai is legendásak voltak, hát még amiket később már a Bethesda készített!

Vagyis: nagy világ, sok hiba.

Az ilyen hibákat azonban nehéz kiszűrni úgy, hogy benne élünk a szimulációban. Sőt az sem kizárt, hogy amennyiben fel is fedezünk ilyesmit, a program azt rögtön törli is az emlékünkből. Többen azonban összegyűjtöttek párat, amelyek hasonló hibákra utalhatnak:

Az egyik legnépszerűbb példa a Mandela-effektus. Az emberek egy része máig meg van arról győződve, hogy a nyolcvanas években látott egy hírösszefoglalót Nelson Mandela haláláról, holott erre csak 2013-ban került sor. Egy másik ismert példa a kilencvenes években készült Shazaam film, amelynek az akkor népszerű komikus, Sinbad volt a főszereplője. Ám annak ellenére, hogy sokan emlékeznek rá, ez a film nem létezik.

Amikor összeállítottam ezt a listát, a dolog engem is meglepett, mert én is emlékeztem a filmre (bár sosem úgy, hogy láttam is volna), sőt amikor pár éve kijött a Shazam! Szuperhősfilm, mintha még az iMDB is feldobta volna. Sőt talán a Shazam! kritikákban is olvastam a tavalyi premierkor, hogy ennek semmi köze a kilencvenes évek Sinbad mozijához. Sinbad filmográfiája tényleg nem tartalmaz ilyen címet amúgy. (Legalábbis a kilencvenes évekből, azóta poénként többször előkerült ez az életműben.)

Többen amellett érvelnek, hogy ezek, és más hamis emlékek annak köszönhetőek, hogy a szimuláció visszamenőlegesen is megváltozhat, mint amikor valaki betölt egy korábbi, elmentett állást a videójátékban, azonban az emlékek átírásába itt-ott hiba csúszik.

Ilyen „hiba” lehet még a hullámfüggvény összeomlása is, amely Schrödinger elméleti, macskás kísérletéből lehet ismerős. Az idézőjel annak szól, hogy a Mandela-effektussal szemben ez nem véletlen, hanem a „programozók” így kódolták a valóságot, hogy minél inkább lecsökkentsék a szimuláció futtatásához szükséges számítási kapacitást. Mérés hatására a rendszer azért viselkedik részecskeként, és vesz fel valamilyen pozíciót, mert valójában a számítási kapacitás nem teszi lehetővé, hogy tényleg egyszerre mind a két állapot (részecske- és hullámtermészet) igaz legyen rá.

Érvként még fel szokták hozni a természetfeletti jelenségeket, a Planck-hosszt, ami az Univerzumunk építőköve, fentebb már említett pixelje, vagy egy bitnyi információja (ahogy tetszik), és sok más egyebet is. Ám felsorolhatunk érveket és ellenérveket, nem kizárt, hogy David Chalmers teóriája a leghelytállóbb, miszerint sosem lesz tényleges, végső bizonyítékunk arra, hogy szimulációban élünk, hiszen bármely mérésünk és megfigyelésünk, végső soron tehát bizonyítékunk szimulálható. Ráadásul az sem kizárt, hogy végül Preston Greene filozófusnak lesz amúgy is igaza, aki tavaly arra utalt, hogy talán jobb is, ha erre sosem jövünk rá. Hiszen amennyiben minden kétséget kizáróan kiderülne, hogy szimulált valóságban élünk, az talán a szimuláció futtatásának a végét is jelentené...

(Kép: Flickr/Benjamin Beauchamp, Pixabay)


Először vagy itt? Ez itt a Rakéta!
Olvasd el főszerkesztőnk beköszönőjét, mire számíthatsz tőlünk!
AKCIÓS ÚJ ÉPÍTÉSŰ LAKÁSOK BUDAPESTEN AKÁR 27 915 000 Ft-tól. TÉLI AKCIÓ A CORDIÁTÓL
Legyen a leggyorsabbak között, és szerezze meg álmai otthonát egyedülálló kedvezménnyel! 2020. december 31-ig kiemelt kedvezménnyel, akár 9% árelőnnyel vásárolhatja meg az ideális lakást kínálatunkból.
Ezek is érdekelhetnek

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.