A lakosság ivóvíz-ellátását szolgáló tárolók lehetnek épületekben, vagy a föld alatt rejlő termekben elhelyezett létesítmények, ahol a vizet viszonylag jól kontrollálható körülmények között tartják és a tárolót rendszeresen tudják tisztítani, de a nyílt felszínű, kültéri tározók a természet közelsége miatt több nehézséget okozhatnak az üzemeltetés szempontjából. A víz minőségének megőrzése rendkívül fontos, hiszen az innen származó víz kerül az emberek otthonaiba a vezetékeken keresztül, azonban a nyílt vizek az élőlényekkel is kapcsolatba kerülnek és a napsütés is hat rájuk. Ez a hatás pedig akár veszélyessé is válhat.

Ahogy azt a Los Angelesben található víztározókért felelős LADWP (Los Angeles Department of Water and Power) főmérnöke, Marty Adams egy 2019-es interjúban elmondta, a 2000-es évek legelején az Egyesült Államokban új szabályozás lépett életbe, ami a lakosság ellátására szánt vizek bromáttartalmát határozta meg és főként azokra a tisztítótelepekre vonatkozott, ahol ózonnal fertőtlenítettek: eszerint egy bizonyos értéket (10 mikrogramm/liter) nem léphetett át a vegyület szintje, ami a vízben természetesen előforduló bromid és az ózon reakciójából keletkezett.

A bromát fogyasztása, a bromiddal ellentétben, kockázatos következményekkel jár az emberi egészségre nézve, nagyobb mennyiségben rákkeltő hatású lehet.

Az LADWP szakemberei be is tartották a szabályokat és körülbelül 3 mikrogramm/liter környékén sikerült tartaniuk a bromát szintjét, azonban egy cég felfedezése nyomán kiderült, hogy hiba csúszott a számításokba. A bromid valahogyan mégis bekerült a vízbe, mégpedig jóval nagyobb mennyiségben a megengedettnél. De hogy történhetett ez?

A vizsgálatok során fény derült a probléma forrására: a víz bromát szintje nem a tisztítótelepen, hanem a tározókban emelkedett magasra, ahová a telepről került és ahonnan egyenesen a vezetékekbe haladt tovább. A nyílt vizekben található bromid interakcióba lépett a napsugarakkal és a víz fertőtlenítésére használt klórral és a kémiai reakciók során jött létre az extra mennyiségű bromát. A gondok elhárítására csak egy megoldás jöhetett szóba, mégpedig a napfény kiiktatása az egyenletből. A víz takarására többféle technika is rendelkezésre állt, de mindegyik tartogatott valamilyen hátulütőt, a fóliával való teljes takarás például egészen egyszerűen túl költséges lett volna. Létezett azonban egy olyan eszköz, amelyet más területeken is bevetettek már a vízfelszínek beborítására, akár a madarak elleni védekezés, akár a párolgás megakadályozása miatt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

MayorofLA - Garcetti Archive (@mayoroflagarcettiarchived) által megosztott bejegyzés

Az úgynevezett árnyéklabdák vagy árnyékoló labdák (shade balls) jó szolgálatot tesznek olyan helyeken, ahol fontos az élőlények megóvása az esetlegesen szennyezett vizektől és repülőterek környékén lévő tavak befedésére is használják időnként, hogy csökkentsék a helyi madárpopulációk számát és kevesebb szárnyas ütközzön a gépekkel. A labdák olcsók, egyszerűen telepíthetőek és bármilyen nagyságú területen alkalmazhatóak, emiatt a víztározók problémájának kiküszöbölésére is tökéletesen megfeleltek.

A LADWP először 2008-ban, az Ivanhoe tározóban próbálta ki a módszert 400 000 labda telepítésével, majd a tesztek sikere után 2015-ben jócskán emelték a tétet és a Los Angeles tározóba már 96 milliót engedtek be belőlük. A vízfelületet teljesen eltakarták a fekete golyók, amelyek egyenletesen rendeződve, pontosan egymáshoz illeszkedve borították be a tárolót. A labdák egyszerű, az élelmiszeripari szabványoknak megfelelő műanyagból készülnek, amelyek nem engednek ki magukból káros anyagokat a vízzel hosszú ideig tartó érintkezés során sem és fekete színüket is egy ártalmatlan vegyületnek, a növényi szénnek köszönhetik. A golyókat sokáig nem kell cserélni, mivel élettartamuk több mint tíz év, és attól sem kell tartani, hogy elrepülnek a szelek hatására, mert a belsejüket egyharmad részig vízzel töltik meg. A felszínen úszva szoros egységet alkotnak, ezzel a víz párolgását és felmelegedését is megakadályozzák. A LADWP leírása szerint darabjuk 36 centbe kerül, így lényegében a legköltséghatékonyabb módszert jelentik a tározó lefedésére.

Egyetlen kritika merült csak fel az árnyékoló labdák ellen: a nem éppen környezetbarát előállítási módjuk, ami a kutatások szerint rendkívüli mennyiségű víz felhasználását igényli, jóval többet, mint amennyit egy év alatt meg lehet spórolni a párolgás redukálása révén. A Nature Sustainability folyóiratban 2018-ban publikált tanulmány eredményei alapján a módszer inkább gyors tüneti kezelésnek fogható fel és hosszú távon nem lehet rá fenntartható megoldásként tekinteni.

A számítások alapján a 96 millió darab, egyenként 5 mm vastagságú labda gyártása során hozzávetőlegesen 2,9 millió köbméternyi vizet használnak fel, a tanulmány elkészítéséig eltelt idő alatt pedig csak 1,7 millió köbméter vizet spóroltak meg a párolgás akadályozása által.

Ahhoz, hogy a technika valóban hozzá tudjon járulni a vízzel való spóroláshoz, sok-sok évig kell ugyanazokat a golyókat kell használni, csere nélkül, de a víz folyamatos lefedettsége más szempontból is gondokat okozhat, például a baktériumok elszaporodása miatt.

A bromát problémájának enyhítésében azonban a labdák sokat segítettek és a LADWP elmondása szerint a felhasznált klór mennyiségét is csökkenteni lehetett bevetésük után, mert megakadályozták az algák növekedését. A labdákat a Los Angeles-i négy víztározó közül háromból már 2015-ben elkezdték eltávolítani, hogy egybefüggő úszó borításra cseréljék őket, de a legnagyobb tározóban a költségek miatt a labdák bizonyultak a megfelelő módszernek a takaráshoz.

(Fotó: Wikimedia Commons, Getty Images/MediaNews Group/Los Angeles Daily News via Getty Images)