Érdekesség, hogy a boszorkány bosz/basz töve eredetileg nyomást jelentett, mivel egyes értelmezések szerint ezek a lények gyötrő álmokat, lidércnyomást hoztak áldozataikra. Más elképzelések szerint pedig boszorkány ugye abból lett, aki az ördöggel, lidérccel... nos: boszott. (Igen, a szexuális aktusra utaló profán igénk is ebből a török jövevényszóból keletkezett.)

A boszorkányságnak a mesék, mitológiák világától független, ártatlanok halálába torkolló, csúnya története a boszorkányüldözésekkel kezdődött. Ez utóbbi pedig igazán szervezett formában 1484-ben, a VIII. Ince pápa által kiadott, Summis desiderantes affectibus kezdetű bullával indult. A boszorkányüldözések a becslések szerint a 16-17. század folyamán ötvenezer ember halálát okozhatták.

Mi volt mindeközben a helyzet Magyarországon? Röviden: a strigák biztonságban voltak, a maleficák kevésbé, ez utóbbiakra különösen Szeged környékén járt rá a rúd. A katolikus egyház ugyanis két nagy fiókba rendezte mindazokat az alakokat, amelyeket a különböző néphitek boszorkányként tartott számon. A striga a klasszikus boszorkány, aki seprűháton lovagol az éjszakai égen, és különböző állatok alakját is felveheti. Ezzel szemben a maleficák mondhatni kezes bárányok, csak a rontás képességével bírnak, megsavanyíthatják a tejet, tönkretehetik a termést és hasonlók.

Könyves Kálmán királyunk a 11-12. század fordulóján lényegében betiltotta a boszorkányüldözést – ahogy azt az iskolában is tanultuk –, de ez valójában nem minden boszorkányra vonatkozott. A törvény latin eredetijének a pontos fordítása a következő:

„Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék.”

Vagyis Kálmán nem azt mondta, hogy egyáltalán nem léteznek boszorkányok, hanem a strigáknak, ezeknek a mitikus figuráknak a létét tagadta.

Kálmán intézkedése így is eredményes volt, a nagy boszorkányüldözések szinte teljesen elmaradtak az országban, leszámítva a 16-18. század közötti időszakot, amikor is az ország három részre szakadt. Ekkor több embert is kivégeztek boszorkányság vadjával, a feljelentések mögött jellemzően bosszú vagy anyagi haszonszerzés reménye állt. Szeged amúgy élen járt az ilyesmiben, a hazai boszorkányperek több mint felét ott folytatták le. Ahogy más országokban, úgy nálunk sem kizárólag nők jutottak hóhérkézre, több férfi is akadt a máglyára vagy pallos alá küldöttek közt.

A helyzet Mária Terézia uralkodása alatt konszolidálódott. A Habsburg uralkodónő 1768-ban betiltotta a hasonló eljárásokat, kivételt ez alól csak az képezhetett, ha a boszorkányság gyanújelei egyértelműek voltak, és emellett egyéb vád is felmerült. 1770-ben pedig hatályba lépett a Constitutio Criminalis Theresiana, amely már törvénykönyvként szabályozta a bírósági munkát, és ezután végképp nem volt egyszerű csak a szomszéd rosszindulatú bemondására támaszkodni a hasonló ügyekben. Olyannyira nem, hogy az utolsó ilyen ítéletre Magyarországon 1762-ben került sor. Nagybánya város ítélőszéke küldte pallos alá Deák Mihályné Berkesz Sárát boszorkányság és gyújtogatás miatt.

Ez a cikk eredetileg 2019.11.16-án jelent meg a Rakétán.

(Kép: Pixabay, Forrás: Múlt-kor, Nyest, Nature)