Frank Niebling és Michael Buchner öt darab, egyenként 3 perces expozíciót kombinált 2025. november 9-én 05:08 és 05:22 (UT) között. A két ellencsóva kb. 10 ívpercig, a távolodó jet pedig 30 ívpercig látszik. A Földtől mért 326 millió kilométeres távolságnál ez rendre ~0,95 és ~2,85 millió kilométeres kiterjedés.

Az, hogy az ellencsóva ~1 millió kilométerig „tartja magát”, vagyis eddig észlelhető a felvételeken, arra utal, hogy a sugárban a részecskesűrűség a napszélnél akár milliószor nagyobb, ami nagyjából 50 milliárd tonna havi tömegvesztésre utal. Ez összemérhető a korábban becsült, legalább 33 milliárd tonnás tömeggel; vagyis az égitest átmérője 5 km felett lehet, természetes mag esetén pedig inkább ≥10 km.

Avi Loeb szerint épp ez a 3I/ATLAS első és legfontosabb anomáliája: a becsült tömege 50 milliárd tonna felett van, ami legalább egymilliószorosa az 1I/’Oumuamua tömegének. Ennyi kőzetanyag megfelelő sűrűségben nemigen áll rendelkezésre a csillagközi térben ahhoz, hogy ilyen méretű jeges szikla összeálljon. Egy >10 km-es test felbukkanását így elvben tízezer évente – vagy ritkábban – várnánk. A jelenség valószínűsége <0,1% (vagy <0,0005% egyenletes logaritmikus tömegeloszlás mellett), amit tovább csökkent, hogy a 3I/ATLAS retrográd pályája 5 fokon belül illeszkedik az ekliptikához (~0,2%).

Loeb szerint a fenti számokból kiindulva nagyjából 1 a 100 millióhoz az esélye annak, hogy a 3I/ATLAS véletlenszerűen felbukkant, természetes csillagközi üstökös.

Loeb azt is felveti, hogy ha a látott jetek/kifúvások technológiai „hajtóművek”, a szükséges tömegveszteség akár 1–2 nagyságrenddel kisebb lehet, kémiai hajtóműveket feltételezve – ionhajtóművek esetén pedig még ennél is kevesebb.

Hogy pontosan mi okozza ezeket a kifúvásokat, arra a közeljövő spektroszkópiai megfigyelései adhatnak végső választ.

(Kép: Frank Niebling és Michael Buechner)