Mivel a Föld felől nézve az objektum épp a Nap mögött járt – október 21-én volt az együttállás –, a földi távcsövek nem láthatták, ám néhány űrbéli koronográf igen: a STEREO-A HI1 és COR2 kamerái, a SOHO/LASCO C3, valamint a GOES–19 CCOR–1.

A friss elemzés szerint a fényesség meredeken nőtt, nagyjából a Nap és az objektum közötti távolság −7,5±1-edik hatványával arányosan. A CCOR–1 mintegy 300 ezer kilométerig terjedő, kékes derengést is kimutatott a test körül; ez nagyságrendileg összemérhető az augusztus 8–12. között észlelt szén-dioxid-kilövelléssel.

A szín azonban most jóval kékebb, míg korábban vöröses volt – ez arra utal, hogy nemcsak szórt napfényt látunk, hanem a test saját kibocsátása is hozzájárul a látható fényhez.

Ahogy Avi Loeb írja:

„A 3I/ATLAS gyors fényesedésének oka – amelynek mértéke messze meghaladja a hasonló naptávolságú Oort-felhőbeli üstökösökét – továbbra is tisztázatlan.”

Ha minden a terv szerint alakul, decemberben már a Földről, sőt a Hubble- és a Webb-űrtávcsövekkel is jobban ráláthatunk. Az viszont kérdés, hogy a NASA miért nem tette közzé az eddigi legrészletesebb felvételt.