Amikor a csillagászok megfigyelték a HD 148937 csillagrendszer csillagpárját egy feltűnő gáz- és porfelhőben, igencsak megdöbbentek. Ennek oka, hogy a csillagpárok általában úgy hasonlítanak egymásra, mint az ikrek. A HD 148937 esetében azonban az egyik csillag fiatalabbnak tűnt, és mágneses volt, míg a másik nem. Az ESO adatai alapján a rendszer eredetileg három csillagból állt, amiből kettő egy heves folyamat során egyesült. Ez az ütközés hozta létre a környező ködöt, és egyben megváltoztatta a rendszer dinamikáját is.

Abigail Frost, az ESO csillagásza és a Science-ben megjelent tanulmány vezető szerzője így nyilatkozott:

“Amikor háttérkutatást végeztem, megdöbbentett, hogy mennyire különlegesnek tűnt ez a rendszer.”

A Földtől körülbelül 3800 fényévre, a Norma csillagképben található HD 148937 két, a Napnál jóval nagyobb tömegű csillagból áll, amiket gáz- és porköd vesz körül. Mint Frost hozzátette:

“A két hatalmas csillagot körülvevő köd ritkaságszámba megy, és valóban úgy éreztük, hogy valami különleges dolog történt ebben a rendszerben. Az adatokat nézve pedig csak nőtt az izgatottságunk.”

A részletes elemzés feltárta, hogy a nagyobb tömegű csillag legalább 1,5 millió évvel fiatalabbnak tűnik társánál – vagyis úgy látszott, hogy ez a hatalmas csillag megfiatalodott. A környező NGC 6164/6165 jelzésű csillagköd ráadásul mindössze 7500 éves, és szokatlanul nagy mennyiségű nitrogént, szenet és oxigént tartalmaz – olyan elemeket tehát, amelyek jellemzően a csillagok belsejében találhatók, nem pedig azokon kívül. Az előbbiek így együtt arra utalnak, hogy egy heves esemény szabadította fel őket.

Ennek a rejtélynek a megfejtéséhez a csapat kilenc év adatát gyűjtötte össze az ESO Nagyon Nagy Teleszkóp Interferométerén (VLTI) a chilei Atacama-sivatagban található PIONIER és GRAVITY műszerekből, amelyekkel összevetették az ESO La Silla Obszervatóriumában található FEROS műszer archív adatait.

Hugues Sana, a belgiumi KU Leuven professzora és a vezető kutató így nyilatkozott:

“Úgy gondoljuk, hogy ennek a rendszernek eredetileg legalább három csillaga volt; kettőnek közel kellett lennie egymáshoz a pályájuk egy pontján, míg a harmadik csillag sokkal távolabb helyezkedett el.”

A két belső csillag hevesen egyesült, létrehozva egy mágneses csillagot, és a folyamat során anyag lökődött ki belőlük, ami létrehozta a ködöt. A távoli csillag ezután új pályára állt az újonnan egyesült, mágneses csillaggal, ami a jelenlegi, bizarr kettős rendszert eredményezte.

Laurent Mahy, a Belga Királyi Obszervatórium társszerzője és vezető kutatója megjegyezte:

“A csillagok között megállapított korkülönbség arra utal, hogy ez a forgatókönyv a legvalószínűbb, és ezt csak az új ESO-adatokkal lehetett kimutatni.”

Ez a forgatókönyv segít megoldani azt a rejtélyt is, hogyan kapnak mágneses mezőt a hatalmas csillagok. Míg az olyan kis tömegű csillagok, mint a mi Napunk, képesek fenntartani mágneses teret, a nagyobb tömegű csillagok általában nem. Néhány hatalmas csillag azonban ennek ellenére mágneses. Ez a felfedezés így tehát az első közvetlen bizonyíték arra, hogy a hatalmas csillagok egyesülés révén akár mágneses mezőt is nyerhetnek. Frost hozzátette azonban, hogy az ilyen nagy tömegű csillagok mágnesessége várhatóan nem tart sokáig a csillagok élettartamához képest, ezért is volt szerencsés, hogy a megfigyelés épp a csillag ezen rövid, mágneses fázisában történt.

(Kép: ESO/VPHAS+ csapat)