Az ember, aki évekig mások hányását nyelte

Stubbins Ffirth, philadelphiai orvos az ezernyolcszázas évek hajnalán rukkolt elő teóriájával, miszerint a sárgaláz valójában nem fertőző betegség. Hogy bebizonyítsa igazát, lényegében saját magát használta kísérleti patkánynak;

sebeket ejtett testén, majd a nyílt sebbe öntötte a sárgalázban szenvedők vérhányását. De előfordult, hogy megitta, beinhalálta, vagy magára kente a hányadékot.

Kísérletét négy évig folytatta, mielőtt levonta végső következtetését a sárgalázról. Pechjére viszont csak jóval később fedezték fel, hogy a kór nagyon is fertőző, ám a kórokozók csak közvetlenül a véráramba fecskendezve képesek megbetegíteni az embert, és általában moszkitók csípése útján terjed.

Az orvostudomány megér egy pár összepréselt herét

A gerincérzéstelenítés feltalálása August Bier, német sebészhez köthető, bár a módszer 1898-ban korántsem hasonlított a ma alkalmazotthoz; akkoriban ugyanis kis adag kokaint fecskendeztek a gerincvelői folyadékba, a kutatóknak ellenben arról fogalmuk sem volt, mennyire hatékony így az érzéstelenítés. Ezért Bier önként vállalta a tesztelést. A kísérlet finoman szólva balul sikerült. Bier nyakán egy nagy lyuk keletkezett, amiből folyamatosan szivárgott a gerincvelői folyadék. Az akció sikertelensége - legalábbis a feljegyzések szerint - asszisztensének ügyetlenségéből adódott, így Bier rajta folytatta a dolgot.

Miután sikeresen érzéstelenítette, előbb késsel szurkálta, majd kalapáccsal ütögette, egyesével kihúzta szeméremszőrzetét, amit aztán meggyújtott. Mivel mindezt nem találta meggyőző bizonyítéknak, végül összepréselte a férfi heréit.

Ki enné meg egy halott ember bélférgeit?

Giovanni Grassi olasz orvos a parazitológiában találta meg számításait, és éppen a szalagféreg szaporodását kutatta, amikor a sors útjába sodort egy kísérleti lehetőséget: egy 1978-as boncolás alkalmával feltűnt neki, hogy a halott belei több tucat szalagféregtojást rejtenek.

Elborzadás helyett Grassi azonban - miután meggyőződött saját bélrendszerének egészségéről, amihez egy éven keresztül minden nap átvizsgálta saját ürülékét - lenyelte a tojásokat, egy hónappal később pedig örömmel konstatálta, hogy rálelt a titok nyitjára, azaz a paraziták szaporodási módjára.

A Nobel-díj valódi ára

Barry Marshall régóta sejtette, hogy a gyomorfekély kialakulásához nem elég az egészségtelen táplálkozás, de lennie kell egy kiváltó baktériumnak is, méghozzá szerinte a Helicobacter pylorinak. Ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa, szüksége volt egy kísérleti alanyra, és ahogy a New Scientist újságírójának 2006-ban nyilatkozott: ő volt az egyetlen, aki elegendő információval bírt a beleegyezéshez. Az igaz csavar, hogy tervéről egy árva léleknek sem szólt sem a munkahelyén, de még családjában sem. Hanem egyszerűen fogta, és lenyelte a baktériumot.

A tünetek három nap után jelentkeztek: Marshall hányni kezdett, amitől szája orrfacsaró bűzt árasztott.

A tíz nappal később elvégzett biopszia pedig bebizonyította, hogy a baktérium hatott, idült gyomorhurutja lett, ami a fekély kiindulópontja. Nyolc évbe telt, hogy erről a közvéleményt is meggyőzze, de fáradozását végül siker koronázta, és 2005-ben Nobel-díjat kapott eredményeiért.

Miért szúrt Newton tűt a szemébe?

Bár Isaac Newtont fizikusként, matematikusként, csillagászként és filozófusként ismerjük, a kísérletezéstől sem riadt vissza, a világ pedig a mai napig hálás lehet felfedezéseiért, melynek során megépített egy új teleszkópot, a Newton-távcsövet. Newton eleinte prizmákkal kísérletezett, aztán rájött, hogy ezekből aligha ismerheti meg a szem anatómiáját, vagy a szerv színérzékelését.

Ezért fogott egy fűzőtűt, amit a szeme és járomcsontja közé szúrt, majd addig nyomta belülről szemgolyóját, amíg fekete és fehér körök jelentek meg előtte.

Vajon mennyi szemetet bír el a bélrendszer?

Frederick Hoelzel, a Chicagói Egyetem egykori kutatója szó szerint mindent lenyelt, csakhogy kiderítse, milyen gyorsan haladnak végig a tárgyak a beleken:

a menüben többek között üveg, kavics, spárga, huzal és acélgolyók szerepeltek, a „rekordot” pedig egy madzag jelentette, ami alig másfél óra alatt távozott Hoelzel szervezetéből.

A férfi a harmincas évek alatt is folytatta étrendjét, és ha hihetünk a forrásoknak, egyedül karácsonykor hagyott fel kísérletével. A csontsovány Hoelzel egy alkalommal még az American Journal of Physiology egyik számában is beszámolt vizsgálatának eredményeiről, professzori címet mégsem kapott, örökre pszichológiai asszisztens maradt. De legalább hosszú életet élt.

(Fotó: Wikimedia, Factinate)