1955. április tizenkettedikén hatalmas ünnepséget csaptak az Egyesült Államokban; a harangok megkondultak, az utcák pedig autódudáktól és szirénáktól harsogtak. A valaha végrehajtott legnagyobb klinikai kísérlet eredményének ünnepsége volt ez, mivel a járványos gyermekbénulás elleni kísérleti vakcina biztonságosnak és hatékonynak bizonyult. A poliomielitisz, azaz polió 1953-as járványa ugyanis csak az USA-ban közel harminchatezer gyermekéletet követelt, illetve örökre megbénított, az oltás előtt globális szinten pedig hatszázezerre becsülték az évenkénti esetek számát. A sikerrel egy időben az egész világ megismerhette a vakcinát felfedező Jonas Salk nevét.

Az orvostudomány legellentmondásosabb alakja

Salk élettörténete felér egy kalandregénnyel, amelyben a kemény munka cselszövéssel, versengéssel és politikával keveredik. Mindehhez pedig még hozzájönnek az üzleti érdekek (1955-ben az Eli Lilly gyógyszeripari cég egymaga harmincmillió dollárral gazdagodott a polió-vakcinából), és viharos szerelmi viszonyai Françoise Gilot festőnővel kötött házassága mellett. Salk ugyanakkor nemcsak a polióval végzett kutatásaival foglalatoskodott, hanem

számos egyéb tudományos erőfeszítést is tett az influenzával, a szklerózis multiplex-szel és a HIV-vel kapcsolatban, valamint megalapította a saját nevével jelzett kaliforniai Salk Intézetet, amelyből végül kiközösítették.

Salk New York Bronx negyedében, orosz zsidó bevándorlók gyermekeként született: itt töltötte gyerekkorát és ifjú éveit ambiciózus édesanyja szárnyai alatt. Már egészen korán hozzászokott, hogy mindig a saját útját járja, így alighanem konokságának köszönhette későbbi tudományos sikereit, ahogy szakmai konfliktusait is. Első munkahelye a New York University College of Medicine volt, ahol Thomas Francis influenza-szakértő mellett dolgozott. Akkoriban a vírusellenes oltások, például a himlő, a veszettség és a sárgaláz elleniekre mesterségesen legyengített élő vírusokat alkalmaztak.

Salk és Francis azonban kidolgozott egy forradalmi kísérleti eljárást, amelyben elölt vírusokkal tudtak ellenanyag-termelést és hosszútávú immunitást kiváltani.

1941-ben Francis-szal karöltve munkahelyet váltott. Michiganbe mentek, ahol továbbra is közösen folytatták az influenzaoltás kutatását. Salk bonyolult eljárásokon dolgozott a vírusok tenyésztésére és az oltás termelésére, miközben védekezésképpen csak egy arcmaszkot és egy pár kesztyűt viselt. Mindemellett pszichiátriai intézetekben végrehajtott klinikai kísérleteket is figyelemmel kísért, ahol a betegeket szándékosan megfertőzték influenzával (az eljárás az emberi kísérleti alanyok védelmében létrehozott Nürnbergi Kódex 1947-es elfogadásáig teljesen megszokott volt), 1945-ben pedig az Egyesült Államok tisztifőorvosa Salk ajánlására elrendelte nyolcmillió katona beoltását. A sors aztán úgy hozta, hogy Salk viszonya elmérgesedett Francis-szal, miután a fiatal doktor való idősebb kollégájának megkérdezése nélkül kizárólagos szerződésre lépett a Parke gyógyszeripari céggel, melynek átadta az általa kidolgozott eljárások részleteit. Mondanunk sem kell, tette nem maradt észrevétlen az orvosi körökben, ahogy a sajtónak írott közleményeit sem tudta eltitkolni. A pontot mégis az tette fel az i-re, amikor közös munkájukért egyedül Francist részesítették nyilvános elismerésben, Salk pedig az árnyékában maradt.

Harc a gyermekbénulással

1947 a besokallás éve volt Salk számára, ezért végleg szakított kutatótársával, és létrehozott egy önálló influenza-labort a pennsylvaniai Pittsburgh-i Egyetemen. Ám ekkor kérte fel őt Harry Weaver, a Gyermekbénulás Elleni Nemzeti Alapítvány (NFIP) igazgatója, hogy vegyen részt a polióvírusok tipizálásában. Mivel Salk-nak kellett a kutatóhely, nem beszélve a munkaerőről és laborfelszerelésről, nyomban elfogadta a megbízást. Munkájával rendkívül gyorsan haladt: egyszerre finomította és cserélte modernebbre az akkor használatos módszereket. Csakhogy tettéhez az NFIP tudományos felügyelőbizottságának is volt egy-két szava, de Salk ügyet sem vetett a tiltásukra. Már csak azért sem, mert Weaver pártfogásba vette, hamarosan pedig Salk lett az intézet arca.

Miután megkapta a kellő hátszelet, hamarosan előállt úttörő jelentőségű polióvakcinájával, melyhez egymaga szervezte úgy a biztonságossági felméréseket mint a széleskörű klinikai kipróbálást.

Az 1955-ös áttörésig a klinikai tesztekben összesen több mint másfél millió gyerek, több tízezer orvos és nővér, valamint kétszázhúszezer önkéntes vett részt. Salkot beszippantotta a népszerűség, és kitalálta, hogy felfedezésének a filmvásznon is állítsanak emléket, méghozzá Marlon Brando főszereplésével. A szakma nevetségesnek tartotta elképzelését, ám az igazi feketeleves csak eztán következett. A vakcina néhány gyártási tétele ugyanis fertőzőképes vírussal szennyeződött, az orvosok pedig családjukat és barátaikat oltották be ahelyett, hogy a betegség által leginkább fenyegetett, kisiskolás korú gyerekeknek nyújtottak volna védettséget. Pár hónappal később kétszázhatvan beteget regisztráltak a nem megfelelően elkészített oltóanyag-széria miatt. Több államban leállították az oltási programot; Massachusetts-ben például a gyerekek az előírt háromból csak az első adagot kapták meg.

Ez újabb járványt eredményezett, melyben négyezren megfertőződtek és ezerhétszázan lebénultak. Salkot kikiáltották bűnbaknak, természetesen igazságtalanul.

Az idő azonban hamarosan őt igazolta; csak annyi kellett, hogy pontosan betartsák az általa kidolgozott gyártási eljárást, és újrakezdjék az oltási programot, így kevesebb mint hat év alatt szinte teljesen sikerült felszámolni a poliót az USA-ban. Salk megítélése azonban szemernyit sem változott a tudóstársadalomban, így hát kirekesztették: bár klinikai kutatásáért 1956-ban megkapta a rangos Lasker-díjat, Sven Gard svéd virológus szabotálta a Nobel-díj jelölését azzal, hogy az oltás kidolgozását technikai fejlesztésnek, nem valódi felfedezésnek nevezte. Ráadásul nemcsak a Nobel-díjtól kellett elbúcsúznia, az USA Tudományos Akadémiája sem választotta tagjává.

Hogyan tovább?

Salk megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget, ugyanis mindeközben Albert Sabin virológus, Salk legnagyobb riválisa folytatta az élő vírust tartalmazó, szájon át adagolható poliovírus-készítményének fejlesztését. Így születtek meg a Sabin-cseppek, melyekért a virológus 1961-ben megszerezte az Amerikai Orvostudományi Társaság támogatását. Salk vakcinája háttérbe szorult, és ez meggátolta a szer hatékonyságának növelésére tett erőfeszítéseit. Ekkor úgy döntött, ideje továbblépnie, bár a polióvakcinától sosem vált el teljesen.

Helyette saját kutatóintézetet alapított azzal a küldetéssel, hogy a társadalmi felelősségvállalás és a humaniórák szempontjait integrálja az élettudományokba.

Tervéhez sikerült pár kiemelkedő biológust, köztük Jacob Bronowskit, Francis Crick-et és Jacques Monod-t az intézetbe csábítania, csakhogy magasröptű elképzeléseit nem tudta a gyakorlatban is alkalmazni. Az 1960-as évektől kezdve a szakma egyre kevésbé foglalkozott kutatásaival, idővel pedig már azok a kollégák se vették komolyan, akiket egykor ő szerződtetett. Mindennek ellenére Salk kétségtelenül megelőzte korát, és bár munkássága során megannyi akadályba ütközött, akaratereje és eltökéltsége nélkül a világ valószínűleg sokkal később ismeri meg a gyermekbénulás elleni oltást.

(Fotó: Flickr, City of Philadelphia)