A hosszúlépés.járunk? által szervezett sétát Bernát Attila, történelem-földrajz szakos tanár, múzeumpedagógus vezette, aki a Kelenföldi Erőmű múltja mellett részletesen beszélt a Gellért-hegytől délre eső, a Lágymányosi-öböl partját és a Kopaszi-gátat is magába foglaló terület történelméről is.

Elmondta, hogy a Duna a budapestiek számára mindig is egyszerre volt áldás és átok, hiszen amellett, hogy a városban élők vízigényét kielégítette, sokszor pusztító árvízzel is sújtotta a települést. A magyarok előtt már az ókori rómaiak is azért telepedtek itt le, mert a folyó a Gellért-hegynél összeszűkül, ezzel többek között kiváló átkelési lehetőséget biztosítva. A Dunának nagy szerepe volt abban is, hogy a Kelenföldi Erőmű ott épült, ahol. A 19. században ugyanis Budapest rohamosan növekedni kezdett, először a pesti oldalon jelentek meg a külvárosi lakóövezetek, Budán viszont ezt a – korabeli kifejezéssel élve - városi gyarmatosító folyamatot megnehezítették, akadályozták a dombok. Régi fényképeket nézve az látható, hogy a Gellért-hegy felől délebbre a Duna által elárasztott vizes területek, később mesterséges tavak, öblök voltak. Amikor a városvezetés részéről is megszületett az igény a budai külváros létrehozására, akkor irányult a figyelem a mostani Lágymányosra.

A területet eredetileg amolyan 19. századi „bulinegyednek”, szórakozóhelyekkel teli övezetnek szánták, azonban a városrész a Duna közelsége és a mocsaras, vizenyős talaj miatt rengeteg szúnyognak is otthont adott, amelyek a Kis Konstantinápolynak is nevezett vigalmi negyedben mulatni vágyó emberek számára elviselhetetlenné tették az itt tartózkodást. Részben emiatt döntött úgy a városvezetés, hogy a terület ipari tevékenységre inkább alkalmas, valamint a városi közvilágítás energiaigénye is indokolta, hogy 1912-ben végül megkezdődött a Kelenföldi Hőerőmű építése, ami a folyó vizét hűtésre és fűtésre is tudta használni.

Az 1914-re elkészülő erőmű elsődleges célja a közvilágításra fordított energia megtermelése volt. A lakosság növekedésével ugyanis az utcákon lévő világításra egyre nőtt az igény, az emberek hamar felismerték a rossz közbiztonság és a napnyugta után sötétségbe boruló utcák közötti összefüggést.

Budán 1777-ben indult a fény közterületi szolgáltatása, ekkor még repceolaj-lámpásokkal, amiket a 19. század közepén gázlámpák váltottak le, 1893-ban pedig beindult Budapesten az áramszolgáltatás, 1909-ben pedig a villamos közvilágítás is. Ekkor még azonban nem volt egységes az elektromos hálózat, a váltakozó áramerősség miatt a lakóépületekben és a közterületen lévő lámpák működése is igencsak rapszodikus volt. Bernát elmondta, hogy az egységesítés érdekében kezdték meg 1927-ben a Kelenföldi Erőmű kapcsolóházának építését, amelyet végül 1935-ben helyeztek üzembe, ezzel 30 kilovoltos átlagfeszültséget biztosítva városszerte.

A kapcsolóházat Reichl Kálmán, majd annak 1926-os halála után Borbiró Virgil tervei alapján art déco stílusban építették, ezzel magyarázható a több különböző méretű és alakú tégla használata, illetve a szabályos geometriai formák alkalmazása még az épület olyan pusztán funkcionális részein is, mint az úgynevezett derítőmedencékbe vezető csatornanyílások. A korabeli építészek azt vallották – valljuk be, meglehetősen naiv módon – hogy a gyönyörű art déco épületek a munkásosztály életkörülményeit is javítják majd, hiszen az ilyen dekoratív külsejű üzemekben szívesebben dolgoznak az emberek.

Ami a mára növényzettel sűrűn benőtt – sőt, a sétavezető szerint számos rókának is otthont adó - derítőmedencéket illeti, a több részre osztott vízgyűjtőkbe érkezett be - többszörös szűrés után - a Duna vize, amit aztán az erőműben való felhasználás után ismét a medencékbe vezettek, tisztítás után innen került vissza a folyóba.

Derítőmedence nem csak a mára ipari műemléknek minősülő kapcsolóház mellett, de alatt is van, ez az oka annak, hogy az épület az olasz, Velencében található lakóházakhoz hasonlóan cölöpökre épült.

Ebből adódik az a furcsa jogi állapot is, hogy bár a kapcsolóház és az alatta lévő medence jelenleg egy cseh vállalat tulajdonában van, az épület alatt lévő víz viszont a Budapest Erőmű Zrt-é, így összetett jogi kérdés, hogyha bontásra, vagy átépítésre kerül a sor, ezt pontosan hogyan tudják végrehajtani.

A kapcsolóház épületébe lépve szembeötlő az art déco két hangsúlyos belsőépítészeti jellemzője, a természetes fény tudatos használata, és a szimmetriára való törekvés. Utóbbinak nem csak esztétikai oka volt, az erőműben ugyanis minden berendezést és műszert duplikáltak, hogy üzemhiba esetén se álljon le teljesen a működés.

A kapcsolóház tervezését a már korábban említett Reichl Kálmán kezdte meg, aki meglehetősen szokatlan módon egyszerre volt gépészmérnök és festőművész. Reichl az építkezés kezdetén, 1927-ben bekövetkezett halála után vette át a munkálatok irányítását a német származású, de már Magyarországon született Borbiró (eredeti nevén Bierbauer) Virgil, aki külföldi útjai során az art déco szerelmesévé vált. Személyes feljegyzéseiben azt írja, a kapcsolóházat a gótikus katedrálisokhoz hasonlóan monumentálissá, „égbetörő falakkal” rendelkező épületként képzeli el, amelyet a rengeteg ablak és üvegfelület elrendezésének köszönhetően a napfény teljes egészében átvilágít. Ma már sajnos nem tapasztalhatjuk meg, hogy milyen lehetett a napfényben pompázó épület, ugyanis az épület mennyezetét alkotó üvegtáblákat a második világháború során bitumennel vonták be, hogy a katonai szempontból is fontos erőmű nehezebb célpontot jelentsen a Budapestet bombázó repülőgépek számára.

Miután a kapcsolóház 2006-ban végleg befejezte működését, szinte az összes rézvezetéket és berendezést elhordták, a kábelek csatlakozásánál szigetelőként funkcionáló, Zsolnay porcelán foglalatokból azonban még ma is található az épületben jónéhány teljesen ép darab.

A kapcsolóház az elmúlt évtizedekben több tulajdonosváltás után egy cseh vállalat kezébe került, a 2010-es évek óta főként videoklip- és filmforgatásokra adják bérbe a jelenleg ipari műemlékként védett épületet. Innen lehet ismerős a létesítmény talán leghangulatosabb helyisége, ami egyben a kapcsolóház fénykorát is leginkább kézzelfoghatóvá teszi: a tetőtérben elhelyezkedő központi kapcsolóterem. A hatalmas üvegtetővel rendelkező szoba oldalfalait teljes egészében elfoglaló zöld, mérőműszerekkel tarkított kapcsolószekrények mellett szembetűnő még a helyiség közepén elhelyezett betontömb. Ez, mint sétavezetőnktől megtudtuk, egy második világháború során, utólag épített apró óvóhely, ami az itt dolgozókat védte az esetleges bombatalálat közvetlen hatásától.

Ami az itt dolgozókat illeti, az erőmű üzemeltetéséhez szükséges, speciális tudás megszerzése hosszú hónapokba, akár egy évbe is beletelt, az oktatást lezáró vizsga is közel egy hónapon át tartott. Ebből adódott, hogy az erőműben dolgozó emberek zárt közösséget alkottak, a közelben lévő lakóházakban éltek, szabadidejüket is az erőmű saját sportpályáin, közösségi helyein töltötték, nem volt ritka az sem, hogy a házaspárok mindkét tagja a létesítményben végzett munkát.

A Kelenföldi Erőműben jelenleg is földgáz alapú hő- és villamosenergia termelés folyik, amivel összesen mintegy 41 ezer lakás és 1800 egyéb felhasználó hőjét és meleg vizét szolgáltatja. Az erőmű által ellátott távhő körzetek: Őrmező, Gazdagrét, Lágymányosi lakótelep, Budai Vár, Ferencváros és Józsefváros.

(Borítókép: hosszúlépés. járunk?)