Az eszköz bár az igazságosság nevében fogant, rövid idő alatt a politikai terror szimbólumává vált – és hogy mennyire brutális is volt valójában, arról a Flashback History YouTube-csatorna beszélt.

Az első guillotine általi kivégzésre 1792-ben került sor Párizsban – ekkor egy hírhedt útonállót, Nicolas Pelletier-t fejeztek le vele. A hagyományos kivégzési módszerekkel szemben a gépet gyorsasága és precizitása miatt vezették be. Az eszközt debütálásakor Charles-Henri Sanson, a híres főhóhér működtette, és a gép azonnal tökéletesen teljesített. Az olajozott kivégzés azonban az összesereglett, bámész közönséget éppen hogy csalódással töltötte el: a guillotine túl sterilnek, túl gyorsnak tűnt. A nyilvános kivégzések akkortájt ugyanis véres látványosságként is szolgáltak – a köz érdeklődését pedig nem a halál mint erkölcsi kérdés keltette fel, hanem a pőre „cirkusz”.

A gép bevezetését többek között Dr. Joseph-Ignace Guillotin indítványozta, aki az igazságszolgáltatás racionalizálását sürgette. A gép tervezését végül Antoine Louis és Tobias Schmidt végezte – míg a névadó Guillotin soha nem vett részt a tényleges építésben.

Bár a gépet eredetileg humánus újításként mutatták be, hamar az állami terror jelképévé vált. A Terror időszakában (1793–1794) mintegy 17 000 embert végeztek ki guillotine-nal – időnként akár percenként tizenkettőt is. A lefejezettek között volt XVI. Lajos is, aki épp olyan véget ért tehát, mint a közönséges bűnözők. A kivégzések mindennapos látványossággá váltak. Az emberek röpiratokat vásároltak, piknikeztek a vesztőhely környékén, a guillotine-t pedig olyan neveken emlegették, mint „Nemzeti Borotva”.
A gép, amely épp a kegyetlenség megszüntetését szolgálta volna, annyira hatékony és személytelen eszközzé vált, hogy a halál rutinszerűvé lett – gyakran elég volt a gyanú is az ítélethez.

Azonban a gép nemcsak azért vált az eredeti szándék rémképévé, mert futószalagon szállította a vérfoltos halált, hanem azért is, mert később egyre többen vették észre: a testnélküli fejek rövid ideig eszméletüknél maradhattak.
1905-ben egy orvos beszámolt róla, hogy egy frissen levágott fej a nevének hallatán reakciót mutatott – tartotta a szemkontaktust, és arckifejezést is váltott.

Korábban Charlotte Corday kivégzése után a jelenlévők azt állították, hogy Corday arca elvörösödött, amikor megütötték. Ezek a megfigyelések arra engedtek következtetni, hogy a tudat akár 15 percig is megmaradhatott – ezek alapján tehát a halál nem volt sem gyors, sem fájdalommentes.

A közvélemény gyorsan undorodni kezdett a masinától: Albert Camus szerint például a guillotine-t éppen könyörtelen hatékonysága tette igazán embertelenné. Míg más kivégzési módok hibázhattak, a kiszámítottan lezuhanó penge nem adott esélyt a túlélésre – vagyis a reményre sem.

Franciaországban azonban a véres eszköz egészen sokáig húzta: utoljára 1977-ben alkalmazták, amikor Hamida Djandoubit, egy kínzással és gyilkossággal vádolt férfit fejeztek le vele – érdekesség, hogy ez ugyanabban az évben történt, amikor a Szombat esti láz című filmet a mozikban vetíteni kezdték.

A guillotine eredetileg tehát az emberséges igazságszolgáltatás eszköze lett volna, ám végül a civilizáció álruháját levetkőzve a brutalitás gépies formájává torzult.