Egy tömeges kihalási hullám azt jelenti, hogy a bolygó a biodiverzitásának egy jelentős hányadát veszti gyorsabban annál, mintsem hogy ez pótolható lenne – mindez pedig relatíve (földtörténeti szempontból) rendkívül gyorsan: kevesebb mint 2,8 millió év alatt történik meg. Természetesen fajok mindig tűnnek el, 1 millió év leforgása alatt a bolygó fajainak 5-10 százalékos kihalása normálisnak tekinthető, azonban ennél bármilyen nagyobb arány, mondjuk egy 10 százalékos fajpusztulás már szignifikáns eseménynek mondható.

A paleontológusok öt nagy tömeges kihalási eseményt azonosítottak a fosszíliák alapján. Az ordovíciai időszak végén, mintegy 443 millió évvel ezelőtt, a becslések szerint az összes tengeri faj 86%-a eltűnt. A devon időszak végén, mintegy 360 millió évvel ezelőtt, az összes faj 75%-a kihalt. A perm korszak végén, mintegy 250 millió évvel ezelőtt történt az eddigi legsúlyosabb kihalási esemény, 96%-os kihalási rátával. A triász időszak végén, mintegy 201 millió évvel ezelőtt az összes faj 80%-a eltűnt. A leghíresebb tömeges kihalás pedig a kréta korszak végén, mintegy 65 millió évvel ezelőtt történt, amikor az összes faj 76%-a kihalt, beleértve a dinoszauruszokat is. Ezeken a tömeges eseményeken felül kisebb kihalási események is előfordultak, amelyek mind jelentősebbek voltak tehát a normál rátánál.

Ha a kisebb eseményeket is beszámítjuk, akkor észrevehetünk egyfajta ciklikusságot – ugyan akadnak kivételek, de nagyjából megállapítható, hogy nagyobb arányú fajpusztulásra olyan 25-30 millió évenként kerül sor. 2020-ban aztán a helyzet még hajmeresztőbbé vált. Addig ugyanis a ciklikus tömeges kihalásokról szóló teóriák elsősorban az óceáni élőlények nagyarányú eltűnésére támaszkodtak, ahol a kövületek könnyebben tanulmányozhatóak, mint a szárazföldön. 2020-ban azonban Michael Rampino, a New York-i Egyetem professzora tudományos publikációkat tanulmányozott kifejezetten a szárazföldi kihalásokkal kapcsolatban. Rampino ezek alapján tíz ilyen jellegű eseményt azonosított az elmúlt 300 millió évben, amelyek mindegyike egy 27,5 millió éves ciklusnak felel meg. Ezek közül nyolc egybeesik a korábban már megfigyelt tengeri kihalásokkal.

Az okokat kutatva a tanulmány szerzői összehasonlították a kihalási események idejét a Föld felszínébe csapódó aszteroidák és üstökösök által létrehozott becsapódási kráterek korával, valamint az árvízi bazaltok korával – ezek egy óriási vulkánkitörésre vagy kitörés-sorozatra utalnak, és hatalmas területeken azonosíthatóak. Mint Rampino elmondta:

„Ezek az időben egybeeső, hirtelen tömeges szárazföldi és óceáni kihalások, valamint a beazonosított 26-27 millió éves ciklusok alátámasztják a globális katasztrófa eseményeket, mint kiváltó okokat. Sőt a fajok szárazföldi és tengeri tömeges pusztulása közül három esetén már ismert, hogy az elmúlt 250 millió év három legnagyobb becsapódásával egy időben következett be, amelyek mindegyike globális katasztrófát és ennek következtében tömeges kihalást okozott.”

Azonban a ciklusokat nem csak (vagy nem egyedül) a bolygónkba csapódó égitestek okozhatták. Mind a nyolc vizsgált tömeges kihalási esemény a szárazföldön és az óceánokban megegyezett az árvíz-bazaltkitörések idejével. A több évezredig eltartó árvíz-bazaltkitörések során mérgező gázok kerültek a Föld légkörébe, ami extrém felmelegedést okozott, és – mivel az eső a gázokat a tengerbe mosta – az óceánok elsavasodását idézte még elő. Magyarán az eddigi tömeges kihalásokat az eddigi legnagyobb becsapódások és a masszív vulkanikus tevékenység idézte elő, és a kutatók szerint azt sem lehet kizárni, hogy ez a két globális kataklizma valamiért kéz a kézben jártak.

Érdekes lenne tudni azt is, hogy mi válthatja ki ezeket az eseményeket, legyen szó vulkánokról vagy aszteroida-becsapódásról. Akad egy régebbi, korábban elvetetett elmélet, amely azonosít egy ilyen okot – eszerint a háttérben egy valódi – fogalmazzunk így: Halálcsillag állhat. Ez a feltételezett égitest valójában egy barna törpe, amelyet Nemesisnek vagy Shivának neveznek, és amely a Nap társcsillaga lehet, és hatalmas pályán kering rendszerünk központi csillaga körül. A feltételezés szerint a Nemesis nagyjából 30 millió évenként halad úgy a pályáján, hogy megzavarja az Oort-felhő objektumainak a pályáját, és ekkor több égitest is elindul a Föld felé, amelyek közül néhány be is csapódik. Ezt az elméletet viszont épp azért vetették el, mert úgy tűnt, hogy ezen kihalási hullámok esetén az aszteroidabecsapódás, mint kiváltó ok, inkább a kivétel, míg jellemzően vulkanikus tevékenység idézett elő inkább ilyesmit. A 2020-as tanulmány érdekessége viszont tehát éppen az, hogy ezt a két kataklizmát: a vulkánkitörést és az aszteroidabecsapódást összekötötte. Mint Rampino fogalmazott:

„Úgy tűnik, hogy a jelentősebb becsapódások és a Föld belső tevékenységének impulzusai, amelyek árvizet és vulkanikus tevékenységet idéznek elő, ugyanabban a 27 millió éves ciklusokban történnek, mint a kihalások, amit talán a galaxisunkban keringő pályánk határoz meg.”

A Rampino által azonosított tíz eseményből az elmúlt 300 millió évből három esetén sikerült megállapítani, hogy ezek egybeestek a legnagyobb becsapódási kráterek kialakulásával – ami alátámasztja a Nemesis-elméletet. Nyolc kihalási eseménynél pedig erőteljes vulkanikus tevékenységet találtak a háttérben. A megválaszolásra váró kérdések így a következők:

Miért voltak ennyire gyakoriak ezek a vulkánkitörések, másrészt miért estek időnként egybe az aszteroidabecsapódásokkal?

Rampino és társszerzői szerint figyelemre méltó, hogy a Naprendszer épp 26-30 millió évenként halad át a galaxis középsíkján, és emiatt akár az is feltételezhető, hogy ez növekvő számú kölcsönhatást okozhat a sötét anyaggal, ami megzavarhatja az üstökösök keringését, és talán hatással lehet a Föld belső folyamataira is (bár hogy pontosan hogyan, arról csak találgatások léteznek).

Mi a helyzet a jelennel? Egy új tanulmány szerint a jelenleg zajló kihalás mértéke nem tekinthető tömegesnek – egyelőre legalábbis. A kutatók szerint viszont habár a közeljövőben a klímaváltozás önmagában nem fog ilyen tömeges kihalást előidézni, de a normálisnak tekinthető arányhoz képes így is két nagyságrenddel nagyobb a fajok jelenlegi pusztulása jelenleg. A kutatók viszont hozzáteszik azt is, hogy csak azért, mert jelenleg nem érjük el azt a brutális nagyságrendet, ami a tömeges kihalás feltétele, nem jelenti, hogy nem menetelünk épp egy ilyen esemény felé, ami annyiban különbözne az eddigiektől, hogy ezt most az emberi tevékenység idézi elő. A tanulmány szerint az általunk kiváltott változás ugyan kevésbé drasztikus, mint egy aszteroida becsapódás, de egy kisebb kihalási eseményt így is elindíthat. Ez azt jelenti, hogy fajok egy része lassan, de biztosan fog eltűnni a bolygóról, de nem érjük el azt, hogy a Föld összes fajának 60 százaléka eltűnjön – ami tehát tömeges kihalásnak tekinthető.

Ugyanakkor számos ökológus felhívja a figyelmet arra is, hogy a kihalás jelenlegi aránya csak becslés, és lehet, hogy pontatlan. A Biological Reviews folyóiratban megjelent 2022. januári tanulmány szerint a feljegyzett fajok kihalásának száma jellemzően az emlősöket és a madarakat veszi figyelembe, és átsiklik a gerinctelenek felett, így akár jelentősen alá is becsülheti a fajok kihalásának valós arányát.

Forrás: Forbes, IFLScience, LiveScience

(Kép: Pixabay/urikyo33)