Játék-e az univerzum? – Talán meglepő, de a kérdés nem a videojátékok farvizén jelent meg, és nem is a Mátrix című film vagy akár az azt ihlető sci-fik tették fel először. Hanem ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a tudósokat és filozófusokat. Most ezt a témát járta körül a New Scientist egy vendégcikkben, amit Marcus du Sautoy az Oxfordi Egyetem Simonyi Professzora a Tudomány Közérthetőségének területén és az “Around the World in 80 Games” című könyv szerzője írt – mi pedig ezt foglaljuk röviden össze lentebb.

A híres fizikus, Richard Feynman a világot egy “nagyszerű sakkjátszmához” hasonlította, amelyet az istenek játszanak, és szerinte megfigyelőként és tudósként az a feladatunk, hogy feltárjuk ennek a kozmikus játéknak a szabályait. Feynman munkássága a 20. századra tehető, de már jóval őelőtte is a 17. századi matematikus, Gottfried Wilhelm Leibniz is szintén játékként tekintett az univerzumra, és még egy berlini akadémia alapítását is támogatta, ahol a játékokat tanulmányoznák – mint írta ennek kapcsán:

“Erősen támogatom az észjátékok tanulmányozását, nem önmagukért, hanem azért, mert segítenek tökéletesíteni a gondolkodás művészetét.”

Emberként alapvető természetünk, hogy szeretünk játszani. Johan Huizinga kulturális teoretikus javasolta, hogy az embereket “Homo ludensnek” (a játszó ember) nevezzük inkább a “Homo sapiens” (a bölcs ember) helyett. Az olyan történelmi játékok, mint a sumér Ur városban felfedezett Királyi Játék, amelyet Kr.e. 2500 körüli időszakra datálnak, már azt mutatja, hogy az emberiség már ezekben a korai időkben is játékként próbálta modellezni az univerzumot. A tetraéder alakú dobókockákkal játszott játékban ugyanis minden játékos öt bábuját mozgatja egy közös, 12 mezőből álló pályán, ahol a 12 mező a zodiákus 12 csillagképét, az öt báb pedig az akkori csillagászok által látott öt bolygót szimbolizálja.

Ám mit értünk egyáltalán játék alatt? Ludwig Wittgenstein filozófus azzal érvelt, hogy a szavak, beleértve így tehát a “játékot” is, a használatukon keresztül nyernek jelentést, nem pedig rögzített definíciók révén – és ezt a folyamatot “nyelvi játéknak” nevezte. Magyarán maga a nyelv, amely a játékot elnevezi is játék. Ezzel persze most nem lettünk előrébb sokkal, de épp ezért tegyük hozzá, hogy minden játékban akadnak közös vonások: például, hogy szabályok irányítják őket – éppen, mint tehát az univerzumot.

Roger Caillois a “Man, Play and Games” című könyvében a játék öt fő jellemzőjét azonosította: a bizonytalanságot, a terméketlenséget, az elkülönültséget, a képzelőerőt és végül pedig a szabadságot.

Kérdés tehát, hogy ezek a vonások mennyire sajátjai az univerzumnak?

Az első, a bizonytalanság rögtön döntő fontosságú a játékokban; ha ugyanis ismertek volnának az eredmények, a játékok elveszítenék vonzerejüket. Az univerzumban épp ez a vonás a modellek alapján sokáig azonban nem volt jelen: a newtoni fizika ugyanis egy determinisztikus univerzumot javasolt, ahol nomen est omen: nincs bizonytalanság. A 20. századi kvantumfizika azonban ezzel ellentétes állásponton van: eszerint mégiscsak létezik bizonytalanság az univerzumban, míg a káoszelmélet csak tovább hangsúlyozta az összetett rendszerek kiszámíthatatlanságát.

A terméketlenség (improduktivitás) azt jelenti, hogy a játékok eredendően céltalanok, ami az egyéni felfogásunk alapján akár az univerzumra is igaz lehet. Magasabb hatalom vagy eredendő cél nélkül ugyanis az univerzumot értelmetlennek tekinthetjük, hasonlóan egy játékhoz.

Az elkülönültség, a képzelet és a szabadság szerint a játékok különálló, önként létrejött kitalált valóságok. A játékok átmeneti menekülést kínálnak a valóságból, mintegy párhuzamos univerzumot hoznak létre saját szabályokkal és idővel is. James P. Carse filozófus találta ki a “végtelen játékok” koncepcióját – ez azt jelenti, hogy a meghatározott végű véges játékokkal ellentétben bizonyos játékok a végtelenségig tartanak. A végtelen játék tehát igaz lehet az univerzumra is, amely egészen a jelenlegi fizika által felállított hőhalálig tart. Sőt ha igaz a ciklikus univerzum teóriája, akkor még azután is (illetve: azelőtt is) bizonyos szempontból:

Rettentő közel vagyunk, hogy bebizonyítsuk: a multiverzum létezik Száz évvel ezelőtt fedeztük fel, hogy a miénken kívül más galaxisok is léteznek. Most pedig talán egy újabb felfedezés küszöbén állunk: nem a miénk az egyetlen univerzum.

A legérdekesebb kérdések azonban azután következnek, ha elfogadjuk annak az elméleti lehetőségét, hogy az univerzum egy játék:

Kik a játékosok, és miként lehet ezt a játékot “megnyerni”?

Mi, emberek pusztán gyalogok vagyunk egy sakktáblán, vagy aktív játékosként veszünk részt az univerzumben? Egyes elméletek az univerzumot egy nagyszerű szimulációnak gondolják, hasonlóan John Conway Életjátékához, ahol az egyszerű szabályokból összetett viselkedés születik. Az Életjáték (Game of Life) egy híres sejtautomata, amelyet Conway, brit matematikus hozott létre 1970-ben. Az Életjáték nem egy hagyományos értelemben vett játék, mivel nincs benne játékos és nincsenek közvetlen célok. Ehelyett egy szimuláció, amely néhány egyszerű szabály alapján modellezi, hogyan alakulhatnak ki komplex struktúrák és minták egy egyszerű rendszerből.

Ha pedig az univerzum ehhez hasonló, az azt jelenti, hogy valaki vagy valami beprogramozta a kezdeti feltételeket és szabályokat, a szimuláció pedig innentől magától bontakozik ki – Madáchcsal szólva – a “gép forog, az alkotó pihen” alapon.

Marcus du Sautoy azzal zárja a cikkét, hogy ha az univerzum valóban egy játék, akkor szerencsénk volt, hogy egy olyan játék részei lehetünk, amely tökéletes egyensúlyt teremt az egyszerűség és a bonyolultság, a véletlen és a stratégia, a dráma és a kockázat között, és így örökké izgalmas marad (ami utóbbi megállapítással a szerző talán alul is fogalmazta a helyzetet). Mindez ráadásul szerinte független attól, hogy végül sikerül-e felfedeznünk ezen játék szabályait vagy sem – hiszen még ha sikerrel is járunk,

“az univerzum végig lenyűgöző mérkőzést ígér egészen a végjátékig.”

(A cikkhez használt képet a DALL-E generálta/raketa.hu)