A robot relatíve új szó, amely Karel Čapek R. U. R. – Rossum Univerzális Robotjai című színdarabjából származik. Érdekesség, de a színdarabban a robotok végül fellázadtak pénzhajhász és érzéketlen gazdáik ellen. Ám az olyan eszközök, vagy nevezzük akár szerszámnak, amelyek önmaguktól funkcionálnak, már régóta foglalkoztatták az embereket – és nem csak maguk a szerkezetek, de ezek hatása a társadalomra is. Kr. e. 322-ben Arisztotelész például így írt a Politikában (Szabó Miklós fordítása):

„Mert ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, … ha a vetélőfa is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra…”

Arisztotelész e – manapság talán különösképp elgondolkodtató – sorait nem sokkal az első, ember által ismert „robot” elkészítése után írta le. A történészek nagy része ugyanis egyetért abban, hogy az első klasszikus értelemben vett robot a történelemben a Kr. e. 350-ben épült galamb lehetett, amelyet a zseniális Arkhütasz épített a mai dél-olaszországi Tarentum lakosainak. A galamb fából készült, és állítólag valamiféle gőzgép és sűrített levegő felhasználásával akár 200 métert is repülhetett egyedül – így lényegében az első drónt is benne tisztelhetjük.

Az első emberhez hasonló robotok története azonban elvész a mítoszok homályában. Ha a Terméstörténetet ilyen mítoszként kezeljük, akkor az első emberszerű robot lényegében maga az ember, akit Isten teremtett meg – ha azonban elvonatkoztatunk ettől, akkor az első klasszikus „robot” egy harci gépezet, amely Krétát védte, és akit Talósznak neveztek.

Talósz eredetéről számtalan sztori áll rendelkezésre – egyesek szerint az istenek kovácsa, Héphaisztosz alkotta meg őt. Ezek szerint Talósz egy bronzóriás volt, amely testében egyetlen ér haladt, az tartotta életben. Talósz ezen történet szerint Héphaisztosz ajándéka volt Minósznak, Kréta első királyának, hogy a gépezet segítsen megvédeni a szigetet a hódítóktól. Más történet szerint Talósz egy letűnt faj utolsó képviselője volt, és Zeusz ajándékozta őt Európának szerelmi zálogként, megint más történet szerint Talósz nem is volt emberszerű, hanem vagy egy bronzbika volt, vagy egy bikafejű ember.

Talósz azonban szerkezetként nem egyszerűen egy robot volt, hanem amolyan antik szuperhős is – ha tetszik: egy ókori Vasember. Egy Phaisztoszban talált érmén például meztelen fiatalemberként (az istenek és harcosok szokásos módján) ábrázolják szárnyakkal – a mítosz szerint azért voltak szárnyai, hogy amolyan őrjáratként naponta háromszor körberepülje Krétát. Mások szerint naponta háromszor körbefutotta a szigetet.

Talósz teste tehát bronzból készült, és egyetlen ér táplálta őt, amely a nyaktól futott a bokájáig. Vér helyett azonban olvadt fém folyt az ereiben (mások szerint isteni eredetű nedű). A bokájában volt az óriás egyetlen gyenge pontja, ahol egy dugasz tartotta meg az említett folyadékot. Talósz a szigetet a külső támadástól úgy védte, hogy már eleve nem engedte, hogy a hajók megközelítsék a szigetet, és óriási sziklákat dobott a potenciális betolakodókra. Ha egy ellenségnek mégis sikerült partra szállnia, Talósz teste felforrósodott, és egy végzetes, lángoló öleléssel megölte a betolakodót. A mítosz szerint Kréta ellenségeinek megölése után az ókori görög robot szarkasztikus nevetésben tört ki.

Az eszköz azonban nemcsak a külső ellenségektől védte meg Krétát, hanem a polgárokat is óvta az igazságtalanságoktól. Talósz évente háromszor bejárta a krétai falvakat, és bronzlemezeket vitt a hátán, amelyekre isteni ihletésű törvények voltak felírva – ezen utak célja az volt, hogy a szigeten betartsák ezeket a törvényeket. A mai magyarázatok szerint a bronz hős a kohászat technológiai fejlődését szimbolizálja a történelem előtti minószi években. A kohászat ezekben az időkben olyan magas szintet ért el, hogy a mítoszban ez úgy csapódott le, hogy a minósziak lényegében egy bronz szuperhőst hoztak létre.

Talósz végzetét az argonauták hozták el – ez egy olyan ismertebb görög hősökből szerveződött társaság volt, amely az Argó hajón utazott azért, hogy Iolkoszban megcuffintsák Peliasz király aranygyapjúját. A vállalkozást Iaszón vezette, akibe beleszerelmesedett Médea, kolkhiszi varázslónő, Hekaté papnője. Érdekesség, de Hekatét kezdetben hármas természet jellemezte: az égen a hold istennője, a földön a szülés és az ifjúság védője, az alvilágban pedig a titokzatos erők irányítója volt. Végül azonban az alvilági jellege győzött, és ebben a minőségében a boszorkányok, kísértetek és szörnyű látomások parancsolója lett, sőt maga is ártó szellemmé vált, aki pokoli kutyák társaságában feljárt a földre, és az emberek áldozatokkal igyekeztek csitítani haragját.

Az argonauták vállalkozását épp ezért ravasz varázslataival Médea vitte sikerre (például rávette Peliasz lányait, hogy öljék meg az édesapjukat), és nem történt ez máshogy akkor sem, amikor a társaság Kolkhisz felé összefutott Talósszal – a bronzóriás ugyanis éppen úgy süllyesztette volna el az Argót, mint a többi betolakodó hajóját, amikor Médea megidézte a kéreket, a görög mitológia halálistennőit, akik lényegében megvakították Talószt. Ezt követően, a vakon botladozó szerkezet egy éles sziklán ledörzsölte a bokáján a „szigetelést”, így az őt éltető folyadék kifolyt. (A történet más változata szerint Médea egyenesen odasétált az óriáshoz, valamiként elbűvölte őt, és ő maga húzta ki a dugót.)

Talószt tehát a mítoszok szerint így érte utol a végzet, vagyis ha ő egy ókori Vasember volt, nem ért épp olyan véget, amilyet manapság álmodnak a gyöngyvászonra a szuperhősöknek. Viszont aki azt hiszi, hogy Médea és Iaszón szerelme végül, az aranygyapjú megszerzése után kiteljesedett, azok nem ismerik ezen keserű görög sztorik dinamikáját igazán – de ez már egy másik történet.

Források: Arcanum_1, Arcanum_2 (Ki kicsoda az antik mítoszokban?), Greekmythology, Greekreporter, Gyártástrend

(Kép: Talósz halála egy vörös alakos görög vázán, forrás: World History Encylopdeia/Forzaruvo94)