Emlékszik még valaki arra, amikor a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című filmben valaki cowboykalapban “lovagol” meg egy frissiben ledobott atombombát? Stanley Kubrick háborúellenes filmjének ezen jól ismert jelenete azonban más formában ugyan, de a valóságban is megvalósult. A következőkben elmondjuk, hogy miért ugráltak ki egykor a repülőkből kommandósok a lábuk között lobálozó atombombával.

A U.S. Army Special Forces paratrooper conducts a high-altitude military freefall jump with a W54 Special Atomic Demolition Munition, 1960s. pic.twitter.com/LDKu7oBIeg

— NUKES (@atomicarchive) May 30, 2023

Az amerikai hadsereg speciális nukleáris romboló lőszerei (Special Atomic Demolition Munitions/SADM) olyan ember által hordozható nukleáris fegyverek voltak, amelyeket „hátizsákos atomfegyvereknek” neveznek. Ezeket a kisméretű nukleáris eszközöket kifejezetten a speciális műveleti egységek számára tervezték, és taktikai célokra használták fel. A SADM-ek kifejlesztése része volt az Egyesült Államok hadseregének azon törekvésének az 1950-es és 1960-as években, amit a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos képességeinek diverzifikálására tett – írja a The War Zone.

Hirosima és Nagaszaki 1945-ös nukleáris bombázását követően az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt felismerte ugyanis az atomfegyverek stratégiai fontosságát. Az amerikai hadsereg pedig úgy vélte, hogy a korlátozott taktikai célokra szánt kisebb nukleáris fegyverek döntő fontosságúak lesznek a jövőbeni konfliktusokban, különösen a Szovjetunió ellen. Ennek eredményeként a Los Alamos és Sandia nukleáris fegyverekkel foglalkozó laboratóriumok tudósai és technikusai megkezdték az atomfegyverekben használt robbanófejek miniatürizálását.

A hadsereg különböző típusú harctéri nukleáris fegyverek kifejlesztését tűzte ki célul, beleértve a rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat és a Davy Crockett visszarúgás nélküli fegyvert. A fentebb említett nukleáris romboló lőszereket (ADM) is a nukleáris fegyverek e szélesebb körének részeként fejlesztették ki. Ezeket a lőszereket úgy tervezték, hogy a föld felszínén vagy alatta használják az ellenséges erők vonulását lassítandó. Az alapelképzelés szerint ugyanis ezen eszközökkel olyan akadályokat lehetett volna gyorsan “létrehozni”, mint például krátereket vagy lerombolni egy teljes hegyoldalt. A tervek szerint kisebb mérnökcsoportok vagy különleges műveleti erők szállították és üzemeltetették volna ezeket a “mini atombombákat”. Hasonló fegyvert egyébként a szovjetek is készítettek, és ezek egy része máig nincs meg:

A szovjet taktikai atombomba-táskákból 100 darab hiányzik Rossz kezekben a taktikai nukleáris fegyverek lehetnek a végső terrorfegyverek. A taktikai nukleáris eszköz-paletta egyik eleme az úgynevezett „hátizsák” vagy „bőrönd-bomba” - lényegében egy olyan kis méretű nukleáris eszköz, amelyet hátizsákban vagy személyi poggyászban is lehet szállítani.

Az 1960-as években a hadsereg legyártotta az ADM-ek speciális változatát – ez lett tehát az SADM, amelyek sokkal könnyebbek és hordozhatóbbak voltak, mint elődeik. Az SADM-ek körülbelül 68 kg-ot nyomtak, és ehhez jött a nagyjából 22 kg-os robbanófej. Az eszközök dimenziói sem voltak relatíve (atombombához képest) vészesek: mindössze 60 cm hosszúak és 40 cm szélesek voltak. Épp ezért az SADM-ekkel a megfelelően kiképzett különleges műveleti személyzet képes lett volna eljutni az ellenséges vonalak mögé, és ott a “hátizsákos atombombák” segítségével megsemmisíteni a megerősített építményeket, alagutakat és egyéb stratégiai célpontokat.

Az SADM-eket kétfős ejtőernyős csapatok jutatták a földre, a robbantási kódot pedig felosztották a csapat két tagja között, hogy biztosítsák, egyetlen embernek se legyen lehetősége egyedül robbantani. Ezek a kommandósok voltak az úgynevezett Green Light egységek, amelyek a hadsereg különleges erőiből, a haditengerészet SEAL egységeiből és a tengerészgyalogság elit személyzetéből lettek összeverbuválva. A jelöltek szigorú kiképzést kaptak: beszivárgási technikákat sajátítottak le, beleértve az ejtőernyős küldetéseket és a vizes fedélzetű tengeralattjárókról történő indulásokat.

Az SADM-ekkel kapcsolatos kiképzési küldetéseket szárazföldön és tengeren hajtották végre – potenciális tengerentúli robbantási forgatókönyveket szimulálva. Szerencsére azonban éles bevetés sosem történt: az SADM-eket a hidegháború alatt egyszer sem használták idegen területen.

Idővel aztán felmerült, hogy annyira talán mégsem jó ötlet embereket kidobálni repülőkből atomtöltettel a lábuk közt, hogy aztán a legjobb esetben is egy sikeres atomrobbantást hajtsanak végre a közvetlen közelükben, sőt többen egyenesen öngyilkos küldetéseket kezdtek a program kapcsán emlegetni. 1984-ben aztán az SADM-ek létezéséről a nyilvánosság is tudomást szerzett, ami végül ezen eszközök fokozatos kivonását eredményezte.

(Kép: Twitter/Atomic Archive)