A Carruthers Geocorona Observatory szeptember 24-én, 7:30-kor (EDT) elstartolt a Kennedy Űrközpontból, és az IMAP, valamint a NOAA SWFO–L1 műholdakkal együtt az L1 Lagrange-pont felé tart. Ott két éven át figyeli az exoszférát, vagyis a légkör legkülső rétegét. A keresett „halo”, vagyis a geokorona nagyjából 482,8 km magasan kezdődik, és egészen a Föld és a Hold közötti távolság feléig húzódik – szabad szemmel azonban nem látható, csak az ultraibolya tartományban.

Az ötlet az Apollo–16 1972-es felvételére vezethető vissza: George R. Carruthers úttörő ultraibolya kamerája megmutatta ugyan a jelenséget, de nem adta ki a teljes képet. Most viszont modern, nagy látószögű és „közeli” (zoomos) kamerák együtt térképezik fel a teljes glóriát – és azt is, hogyan csócsálja a Napból érkező részecskeáram a Föld légköri hidrogénjét.

Ha mindez sikerül, nemcsak a saját bolygónkat értjük majd meg jobban, hanem azt is, mennyi vizet tarthatnak meg a távoli, lakhatónak ígérkező világok.

(Forrás: LS, kép: felvétel az 1972-es Apollo–16 küldetés részeként végrehajtott eredeti Carruthers-misszióból, forrás: Image credit: G. Carruther (NRL) et al. / Far UV Camera / NASA / Apollo 16)