Az űrben már jelenleg is rengeteg műhold kering és okkal, ez adja 21.század infrastruktúrájának gerincét. Az egyre szorosabb kereskedelmi versenyben pedig mindenki, aki teheti, szeretné kiépíteni a saját rendszerét, hogy megszerezze a szolgáltatói státusz lehetőségét. Egy probléma van csak a tervek kivitelezésével, mégpedig a műholdakkal való kommunikáció elégtelensége.

Ahogy a holdak keringenek a Föld körül, idejük nagy részét a vevőállomásoktól távol töltik, csak egy szűk, nagyjából tíz százalékos időablak áll rendelkezésre, hogy átadják a begyűjtött több gigabyte-nyi információt.

Jelenleg a NASA által működtetett Tracking and Data Relay Satellite System (TDRSS) az egyetlen hálózat, amely segít az eszközökkel való kapcsolattartásban. A TDRSS azonban már huszonöt éves, rendkívül költséges és ritkán elérhető cégek számára.

Ezt küszöböli ki a most épülő LEO rendszer, a Toronto Egyetem négy diákja által alapított Kepler Communications vállalat projektje. A LEO teljes kiépítésekor száznegyven kicsi, kenyér méretű szatellitből fog állni, melyek valós idejű információ-streamelést tesznek lehetővé. A kicsi szatellitek úgynevezett CubeSatok, melyek nagyjából úgy viszonyulnak a hagyományos műholdakhoz, mint a lakótelepi házak a hagyományos tégla épületekhez. Előgyártott 10*10*10 centiméteres elemekből állnak, a standardizálás lehetőséget nyújt, hogy kézműves technika helyett a CubeSatokhoz a gyártóktól lehessen beszerezni az akkumulátorokat, napelemeket vagy számítógépeket, sokkal alacsonyabb költségért.

Attól a pillanattól számítva, hogy valakiben felmerül a saját műhold vágya, tizenkét hónapon belül már fel is küldheti az űrbe az eszközt.

Minden öt kilós Kepler szatellit egy SDR-rel (softver defined radio) és antennával lesz felszerelve. Az SDR, mely az analóg rádiók modulátorait és filtereit helyettesíti, a kulcs az eszköz méretének (és költségeinek) ilyen radikális lecsökkentésében, azonban a miniatürizálásnak megvannak a maga árnyoldalai. A műholdak áramellátását biztosító napelemek például alig férnek el rajta az antennák mellett. De a fejlesztők ezt nem akadálynak, hanem kihívásnak fogják fel.

“A jó oldala a dolognak, hogy rákényszerít minket a kreatív gondolkodásra, hogy új számítási módszereket találjunk ki, esetleg az origami által inspirált összehajtható alkatrészeket tervezzünk.”

A szatellitek folyamatos, valós idejű kommunikációt folytatnak majd a földi vevőállomásokkal és közvetítik a jelet a többi műhold felé, mint egy űrbéli router csapat. Az eddig alkalmazott szisztéma szerint a több vevőtorony=jobb vétel, a műholdakat fellövő cégek kötelezve is vannak rá, hogy megoldást találjanak a vétel biztosítására, csakhogy ez nem csak nagyon költséges, hanem sok helyet és időt igénylő módszer. A pénztárcakímélőbb alternatíva a vevőtorony bérlés, például az Amazon AWS Ground Stationse bérelhető, de a leglogikusabb lépés a tornyok megkerülésével kiépíteni a hálózatot. És így születik meg az űr-wifi.

A jobb vétel pedig nem csak az IoT eszközök hatékonyabb üzemeltetéséhez szükséges, hanem azért is, mert a világnak meg mindig jelentős része él internet nélkül. Sok kritika éri Elon Muskot és a SpaceX-et, amiért a Starlink kiépítésével nem csak rendkívül forgalmassá teszi a Föld körüli sztrádát, hanem az őt követő kereskedelmi cégekkel együtt egy valóságos műhold hadsereget helyeznek a fejünk fölé, azonban a világtól zajától távoli, rossz lefedettségű környékeken (szigeteken, hegyvidékeken) élők valószínűleg jó hasznát tudnák venni a gyorsabb kommunikációs kapcsolatnak, főként az egészségügy vagy oktatás területén.

Egyike a változást legjobban szemléltető példának Mianmar esete. A dél-kelet ázsiai országban a katonai junta elnyomása alatt élő népesség egészen 2014-ig alig jutott nemhogy internetezési, de még mobiltelefonálási lehetőséghez sem.

A hálózat az állami szolgáltató kezében volt, és az árak a csillagos égig értek, egy SIM kártya 1500 dollárba került.

Egy olyan országban, ahol sok helyen még utak sincsenek és a szegényebbek, tehát a nagy többség fizetése évi 300 000 kjat (kétszáz dollár) körül mozog, ez megfizethetetlenül drága volt, így Mianmar Észak-Korea és Kuba mellett a legkevésbé “mobilizált” államnak számított. A kormányváltással aztán új idők köszöntötték be, 2014-ben a norvég Telenor és a katari Ooredoo cégek megkapták a szolgáltatás jogát, a SIM kártyák ára századára esett vissza és az emberek egy szempillantás alatt behozták lemaradásukat a kommunikáció terén. Egész különös jelenség volt megfigyelhető ekkoriban az országban, méghozzá, hogy a felhasználók a teljes digitális elzártságból egyből az okostelefonok használatára álltak át, a mobilszolgáltatók ugyanis elsősorban ebbe az irányba fejlesztették a rendszereiket, a lakosság pedig ki volt éhezve az internetre és új hírekre, valamint nem akartak fejlett technológiájú ázsiai szomszédaik mellett szégyenben maradni.

2017-re az 54 milliós népesség kilencven százalékának volt internetkapcsolattal rendelkező mobilja. Az egyik mianmari lakos, Thiri Thant Mon így festette le a helyzetet a Bloombergnek: “Hirtelen, mivel mindnyájan fent vagyunk a neten, látjuk, hogy a világ többi része hogy is néz ki. Most az utcán mindenki Trumpról beszél. Néhány évvel ezelőtt azt sem tudtuk, a szomszédos faluban mi történik.”

A Kepler hálózatnak jelenleg csak két tesztműholdja kering odafönt, az egyik a KIPP, a másik a CASE névre hallgat, mindkettőt a Csillagok között című mozi robotjai inspirálták. “Az űr az új kereskedelmi határvidék. A hozzáférés növekedésével, amit az űrverseny magával hozott, egyre több lehetőséget látunk a keringő eszközök és az általuk biztosított információk használatában. Az Űr Internet megteremti az alapot, hogy ezek az erőfeszítések sikerrel járjanak.”

(Forrás: IEEE Spectrum, Fotó: Facebook/Kepler Communications, Flickr/KXStudio)