A sivatag olyan táj vagy régió, ahol nagyon kevés csapadék esik – kevesebb, mint 250 mm évente, és a Föld szárazföldi felületének körülbelül 1/3-a sivatag. Földrajzi helyzetük alapján négy különböző típusú sivatag létezik: sarki sivatagok, szubtrópusi sivatagok, hideg téli sivatagok végül pedig hűvös tengerparti sivatagok. Sivatagok a Föld összes kontinensén előfordulnak.

A fenti definícióval némileg lelőttük a poént, hiszen annyi már látható, hogy a fejünkben élő, valószínűsíthető képpel ellentétben a sivatag nem feltétlen száraz, homokos régiót jelent. És hát bizony a világ legnagyobb sivatagjai nem igazán emlékeztetnek a Szaharára, ellenben a csapadékmennyiség szempontjából sivatagként definiálhatóak – ezek a sarki sivatagok. A sarki sivatagok a Föld azon régiói, amelyek jégsapkás éghajlat alá tartoznak (EF Köppen osztályozása szerint) – a legtöbb sarki sivatagot jégtakarók, jégmezők vagy jégsapkák borítják, és ezeket ezért fehér sivatagoknak is nevezik.

Ha tehát a csapadékmennyiséget tekintjük kritériumnak, úgy a Föld két legnagyobb sivataga ennek megfelelően a sarki területeken található – a legnagyobb pedig az Antarktiszi Sarki-sivatag, amely az Antarktisz kontinenst fedi le, és a mérete körülbelül 14 244 934 négyzetkilométer. Valójában ez az egyetlen sivatag nagyobb, mint a Góbi-sivatag, az Arab-sivatag és a Szahara együttesen.

A sarki sivatagok egyike a két sarki biomnak, a másik ugyanis a sarkvidéki tundra. Ezek a biomok a Föld pólusain találhatók, és, mint arról fentebb már szó esett, lefedik az Antarktisz nagy részét a déli féltekén, míg a másik az északi féltekén az Északi-sarktól Észak-Amerikáig, Európáig és Ázsiáig terjed. Ellentétben a tundrával, amely nyáron képes eltartani a helyi a növény- és állatvilágot, a sarki sivatagok nagyrészt kopár környezetek, állandó, lapos jégrétegekből állnak. Akadnak azonban bizonyítékok arra, hogy ezen a látszólag barátságtalan tájon igen is található élet: a vastag jégben szerves és szervetlen anyagok üledékei, amelyekben a cianobaktériumokkal közeli rokonságban álló mikrobák találhatók, amelyek képesek megkötni a szén-dioxidot az olvadékvízből.

Noha mindkét sarki sivatag sok hasonlóságot mutat, a növényvilág éles kontrasztja különbözteti meg őket. Ellentétben északi megfelelőjével, az Antarktiszi Sarki-sivatagról azt hitték, hogy semmiféle növényi élet nem akad rajta, mígnem egészen kis számú mikroorganizmust, a fentebb említett mikrobákat felfedezték az 1970-es években. Ezen a déli sivatagon rendkívül nagysebességű szél zúg, amely a száraz környezettel együtt hipersós tavakat eredményez. Néhány példa ezekre a hipersós víztestekre a Vanda-tó és a Don Juan-tó, amelyek mindegyike tízszer magasabb sótartalommal rendelkezik, mint a tengervíz.

Az Északi-sarkvidékhez hasonlóan az Antarktisz is számos merész expedíció helyszíne volt. 1911-ben a híres norvég felfedező, Roald Amundsen leelőzte a Robert Scott által vezetett brit expedíciót, így ő lett az első ember, aki elérte a Déli-sarkot.

Egy másik figyelemre méltó példa az 1914-től 1917-ig tartó Shackleton-expedíció, amelyben egy 28 fős csapat szárazföldön kísérelte meg átszelni az egész Antarktiszt. Hajójuk azonban beszorult a jégbe, mielőtt partra szállhattak volna, és a legénység hosszú hónapokig kénytelen volt a jégen sodródni.

Végül az expedícióból nyolc férfi hihetetlen, 1300 kilométeres utat tett meg egy kis nyitott csónakon, hogy elérjen egy lakott szigetig, és megmentse a hátramaradt húsz embert.

(Forrás: Geology.com, Geojango.com, Wiki, kép: Pixabay/_Marion)