Az oroszországi Jamal- és Gidai-félsziget távoli, örökfagy burkolta tájain egy különös geológiai jelenség immár több mint egy évtizede foglalkoztatja a tudósokat. Az ezen a területen található óriási kráterek, amelyek némelyike akár 160 méter mély, elég szépen feladták a leckét a kutatóknak. Ennek oka, hogy hasonló képződmények, hivatalosan tehát Giant Escape Craters (GEC-ek) sehol máshol nem fordulnak elő az Északi-sark környékén, ám mindebből viszont legalább annyi kikövetkeztethető volt, hogy ezeket a formációkat a régió egyedülálló körülményei okozhatták.

A legújabb kutatások alapján a fentieknek megfelelően a Jamal- és a Gidai-félszigeten valóban olyan tényezők jellegzetes kombinációja működik, amelyek hozzájárulnak a kráterek létrejöttéhez. Az ezeken a területeken több mint 40 ezer évvel ezelőtt kialakult örökfagy metánban gazdag ősi tengeri üledékeket tartalmaz, ez a felszín alatt rekedt gáz pedig hőt termel, és alulról fokozatosan megolvasztja a permafrosztot. Ez a folyamat az éghajlatváltozás miatti felszíni olvadással párosulva gázbuborékokat hoz létre a permafroszt alapja közelében.

Az új elméletet leíró tanulmány ugyan még nem esett át a tudományos elbírálási folyamaton – ahogy arról a Live Science beszámol, de a “pezsgő-effektusra” alapuló elmélet elég jó magyarázata lehet a kráterek kialakulásának. Ennek lényege, hogy amint a permafroszt alul és felül olvadásnak indul, a beszorult gázok nyomást fejtenek ki, ami végül heves kitöréshez vezet – ez utóbbi pedig hasonlít a pezsgősüvegből kipattanó dugóhoz. Ez a robbanás hozza tehát létre az óriási krátereket, amelyek körül kisebbek is képződnek, miközben jégdarabok repülnek kifelé, és csapódnak be a környéki talajba.

Egy geológiai rejtéllyel tehát kevesebb, ugyanakkor a jelenség rávilágít az éghajlatváltozás egyik problémájára is. A hasonló “pezsgő pukkanással” kiszabaduló metán és a földgáz ugyanis súlyosbíthatja a globális felmelegedést, és olyan visszacsatolásos hurkot hozhat létre, amelyben az ezen gázok miatt hevesebben emelkedő hőmérséklet a permafroszt további olvadásához vezet. A sarkvidéki permafrosztról ismert, hogy hatalmas üvegházhatású gázkészleteket tartalmaz, beleértve a becslések szerint 1700 milliárd tonna szén-dioxidot és metánt. Ha ezek a gázok kiszabadulnak, az már jelentősen befolyásolhatja a globális éghajlati mintákat is.

(Kép: GEC a Jamal-félszigeten 2014-ben, forrás: Phys.org)