A kör alakú repterek gondolata nem új keletű: a repülés hőskorában már alkalmaztak ilyen elrendezést, mivel lehetővé tette, hogy a gépek mindig szembeszélben landoljanak – függetlenül attól, honnan fújt a szél. A modern „körkifutópálya” azonban már más tészta.

A mai kör alakú pálya lehetővé teszi, hogy a repülőgépek mindig a szélirányhoz igazodva szálljanak fel és le, ezáltal csökkentve az oldalszél miatti kockázatokat, növelve a kapacitást, és egyenletesebb zajterhelést biztosítva a környező települések számára. A 3,5 km átmérőjű, 10 km hosszú pályán a repülőgépek bankolt (döntött) felületen mozognának, ami biztosítja a stabil íven történő haladást anélkül, hogy a földi gyorsulás a komfortzónán kívül esne.

Az NLR projekt célja, hogy a repülés jövőjére, 2050 utánra kínáljon fenntartható megoldást, figyelembe véve a várhatóan növekvő mobilitási igényeket. Szimulációk alapján egy ilyen pálya akár négy hagyományos kifutópálya kapacitását is elérheti, miközben kisebb területen elfér, hiszen az infrastruktúra – például a terminál – a kör közepén helyezkedne el. Ez lehetővé teszi a rövidebb gurulási időket, az egyenesebb megközelítési és felszállási útvonalakat, valamint az útvonalak finomhangolását a zajhatások igazságosabb elosztása érdekében. A projekt eddigi fázisában elkészült a koncepció, szimulációkkal és vezérlési eljárásokkal tesztelték a megvalósíthatóságot – többek között a párizsi CDG repülőtér forgalmát modellezve.

A biztonság továbbra is elsődleges szempont, ezért a következő lépésként drónos teszteket terveznek már létező, körpályás tesztpályákon, mielőtt valódi repülőgépekkel végeznének kísérleteket. A teljes megvalósítás több évtizedet igényelhet, de a kutatók remélik, hogy az érdeklődés felgyorsítja a folyamatot, és akár 20 éven belül megtörténhetnek az első komoly lépések egy valódi Végtelen kifutópálya létrehozása felé.

Az optimizmus dicséretes, de egy ilyen reptér tényleges megvalósítása legalábbis azért kérdéses, mert az odáig vezető utat rengeteg akadály borítja. A pályának például íveltnek és döntöttnek kell lennie – hasonlóan egy ovális versenypályához –, hogy a gépek biztonságosan tudjanak leszállni és manőverezni. Ám épp emiatt a körpálya építése sokkal költségesebb lenne, mivel nagyobb mennyiségű anyagot és bonyolultabb kivitelezést igényelne, mint egy hagyományos pálya.

Bár kis méretű gépekkel és ideális körülmények között a koncepció akár működhet is, a valódi problémák az időjárás (például eső, jég), a mechanikai hibák és az eltérő sebességű gépek összehangolása során jelentkeznének. Az automatikus leszállórendszerek (ILS) nem alkalmazhatók egy ilyen repülőtéren – igaz, a műholdas megközelítési rendszerek némi megoldást kínálhatnak. Gondot jelent az is, hogy a „go-around” (megszakított leszállás) manőverek bonyolultabbá válnának.

A körkifutópálya ötlete tehát technikailag ugyan nem teljesen lehetetlen, de a gyakorlati megvalósításnak gátat szabnak a fizikai és pénzügyi realitások. Egy ekkora átalakítás – például a dallasi DFW repülőtér teljes körpályává alakítása – dollártrilliókba kerülne, és számos új infrastruktúraelem, például alagutak és hőfűtött pályarendszerek kiépítését igényelné. Noha a szimulációk valóban azt mutatják, hogy hosszabb távon ez a kialakítás némileg előnyösebb lehet, a technológiai és költségbeli kihívások miatt a körpályás reptér jelenleg inkább utópisztikus álom, mint reális jövőkép.

De persze, mire mennénk álmok nélkül?

(Forrás: International Airport Review, Plane and Pilot Magazine)