Elizabeth Hughes Gossett története 1918-ban kezdődött, amikor mindössze 11 évesen 1-es típusú cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Ez akkoriban szinte egyet jelentett a halálos ítélettel: orvosai szerint csak néhány hónapja maradt hátra. Akkoriban a cukorbetegség még gyógyíthatatlan betegség volt. A szülei azonban nem adták fel, és egy olyan klinikára vitték, ahol éheztetési diétával próbálták kordában tartani a vércukorszintjét. Bár Elizabeth életben maradt, rendkívül legyengült és drámaian lefogyott: testsúlya mindössze 20 kg-ra csökkent.

Ez az embert próbáló kezelés három évig tartott, amikor is a tudomány áttörést ért el: 1921-ben felfedezték az inzulint! Elizabeth ennek köszönhetően hosszú életet élhetett, és több mint 42 000 inzulininjekciót kapott, mielőtt 70 év felett elhunyt.

Mindez nem is konkrétan az inzulin miatt érdekes, hanem az említett 3 év miatt – mindössze ennyi idő kellett ahhoz, hogy a tudomány megoldást találjon egy addig gyógyíthatatlannak vélt problémára. Dr. Ariel Zeleznikow-Johnston, a Monash Egyetem idegtudósa szerint így aztán Gossett története egy erőteljes metafora: mintha Elisabeth esetében csak annyira lett volna szükség, hogy megnyomjanak egy “szünet” gombot, amíg az orvostudomány előrébb nem lép. Zeleznikow-Johnston a The Future Loves You: How and Why We Should Abolish Death (A jövő szeret téged: Hogyan és miért kellene eltörölnünk a halált) című könyvében ennek megfelelően arról ír, hogy az agy megőrzése hasonló “szünetet” biztosíthatna. A kutatóval legutóbb a The Guardian készített interjút, ennek a tartalmát foglaljuk röviden össze.

Az emberiség története során a halált mindig elkerülhetetlennek tartották. Zeleznikow-Johnston azonban úgy véli, hogy az orvostudomány és az idegtudomány fejlődése egyszer véglegesen elavulttá teheti ezt a felfogást:

“1918-ban a cukorbetegség halálos ítélet volt. Ma már kezelhető. Miért ne gondolkodhatnánk ugyanígy magáról a halálról is?”

– teszi fel a kérdést.

Szerinte a halált sokan azért fogadják el, mert nem tudnak alternatívákat elképzelni. De egyáltalán, ki akarna olyan sokáig élni? Nos, elég sokan. A kutatások szerint bár az emberek többsége eleinte nem vágyik az életük jelentős meghosszabbítására, ez megváltozik, ha a jó egészségi állapot biztosított. Míg a fiatalabbak általában 90 éves korig szeretnének élni, az idősebbek – különösen a halálos betegséggel küzdők – ennél gyakran sokkal hosszabb életre vágynak.

Zeleznikow-Johnston szerint az sem annyira biztos, hogy az életnek a halál ad értelmet:

„A halál nem ad értelmet az életnek. Ez csupán egy narratíva, amelyet azért találunk ki, hogy megbirkózzunk az elkerülhetetlennel. Az orvostudomány célja azonban halál legyőzése – miért ne vihetnénk ezt a logikus végkifejletig, és célozhatnánk meg a halál teljes eltörlését?”

A halál fogalma az évek során változott, ahogyan a technológia fejlődött. A 20. század közepén még a légzés és a szívverés megszűnése jelentette a halált. Az életfenntartó rendszerek bevezetésével azonban az agyi aktivitás vált mérvadóvá. Napjainkban a technológiai innovációk – például az idegi funkciókat helyreállító protézisek és az implantátumok – tovább tágíthatják ezt a határt. Zeleznikow-Johnston szerint a valódi halál akkor következik be, amikor valakinek a személyes identitása – vagyis a konnektomja – végérvényesen elvész. Egyszerűen fogalmazva, amikor az egyedi tudatunk örökre eltűnik. Az identitásunk az agy olyan területein található, mint a kéreg, amely a személyiségünknek és hosszú távú emlékeinknek ad otthont. Ahogyan a génállományunkat a genom őrzi, úgy az idegsejtek közötti összes kapcsolatot – ami identitásunk alapját képezi – konnektomnak nevezzük. Ez nem is elsősorban az agy fizikai szerkezetével egyezik meg, mivel a testünk sejtjei életünk során folyamatosan megújulnak. Akárhogy is, Zeleznikow-Johnston épp ezért úgy véli, hogy a halál elleni háború legfontosabb lépése az agyunk megőrzése,

Mindez nem is egy új elképzelés. Az 1960-as években már ismert volt a krionika, a testek lefagyasztásának módszere. Azonban a korai technikák jelentős károkat okoztak: a jégkristályok roncsolták a szöveteket, és a tartósítási kísérletek súlyos kiszáradáshoz vezettek. A modern módszerek, például az aldehiddel stabilizált krioprezerváció (ASC) viszont már ígéretesnek tűnik. Ez a technika vegyszerek segítségével őrzi meg az agyi struktúrákat, megelőzve a korább technológiákból származó károsodásokat. Állatokon már alkalmazták, és emberi agyon is tesztelték – természetesen csak a halál beálltát követően.

Zeleznikow-Johnston szerint az ASC relatíve alacsony költségekkel is jár: körülbelül 13 000 dollár az eljárás, és évi 1 300 dollár a tárolási díj. Ahogy pedig nő a kereslet, a költségek akár csökkenhetnek is.

A megőrzésnél azonban akad egy sokkal nagyobb kihívás: az agy újjáélesztése. A kutató szerint azonban két lehetséges módszer is szóba jöhet: fejlett nanomedicina segítségével állítják helyre magukat a szöveteket, vagy a másik megoldás: az elme digitalizálása, amely során az említett konnektomot új testbe – biológiai, robotikus vagy virtuális – költöztetik. Épp ezért fontos tehát a kitétel, hogy maga a konnektom nem feltétlen azonos magával a fizikai aggyal. Persze mindkét fenti módszer erősen sci-fi jelenleg, de a kutató szerint a jelenlegi idegtudományi és mesterséges intelligencia-trendek alapján reálisan feltételezhető, hogy mindez egy nap valóság lesz.

Sokan persze úgy vélik, hogy még ha el is jutunk odáig technológiai szempontból, hogy a fenti módszerek egyikét, vagy akár mindkettőt bevessük, messze nem biztos, hogy a “megőrzött egyén” az újjászületés után is ugyanaz marad. Zeleznikow-Johnston szerint viszont, ha az emlékek és az identitás érintetlen marad, akkor az illető lényege igenis megőrződik. Minet elmondta:

“Ha jól csinálják, akkor is te vagy, akár robot, akár digitális agy formájában.”

A másik fontos kérdés, hogy akkor mi történik, ha mindezen munkát végül siker koronázza, ha legyőzzük a halált? Egyesek a túlnépesedéstől tartanak, mások a beláthatatlan társadalmi és környezeti hatásoktól félnek. Zeleznikow-Johnston szerint azonban jelenleg ezek a kérdések messze nem aktuálisak, és most inkább az első lépésre, tehát az agy minél jobb megőrzésére kell fókuszálni. Szerinte a mostani helyzet az érzéstelenítés korai időszakát idézi: mielőtt a modern anesztéziát felfedezték volna, a műtétek borzalmasan fájdalmasak voltak, ma viszont rutinszerűek. Hasonlóképpen, az agy megőrzése is az elképzelhetetlenből kiindulva egy széles körben elfogadott orvosi gyakorlatba csaphat át.

Persze semmire sincsen garancia: messze nem biztos, hogy a megőrzött agyak valaha is újjáéledhetnek, egy társadalmi összeomlás például pedig értelmetlenné teheti az egészet, ahogy van. Mégis, a kutató úgy véli, hogy ez egy olyan lehetőség, amelyet érdemes megragadni:

“A halálfélelem nem múlik el. De az a tudat, hogy van esély egy második életre, reményt nyújt. Ez nem varázslat, hanem a jövő ígérete.”

A halál mindig is velünk volt, és az örök élet számunkra elképzelhetetlen – a történelem azonban azt tanítja, hogy az elképzelhetetlen egyszer valósággá válhat. Máskor viszont nem, és hogy mindez tényleg a jövő ígérete vagy csak egy tudományos-materialista “másvilág”, arra csak az idő fog válaszolni.

(Kép: Pixabay/FalcoZen)