Az első és a második világháború számos új haditechnikát sorakoztatott fel mindkét oldalon, ilyen volt például a tengeralattjárók általános hadászati elterjedése. Ebben a tekintetben a japánok és a németek jócskán a szövetségesek előtt jártak, a rettegett német U-Boat flotta például az első világháború alatt közel ötezer, míg a második világháború során nagyjából 2700 ellenséges hajót küldött a tenger fenekére.

A hadiipar ezekben az években maximális fordulatszámon pörgött, így értelemszerűen az amerikaiak is igyekeztek minden lehetőséget megragadni az alapanyagok átcsoportosítására, emellett viszont újszerű megoldásokkal is kísérleteztek. Az egyik ilyen elképzelés volt, hogy a hajók testét acél helyett acéllal megerősített betonból, azaz vasbetonból építik meg, ami bár elsőre elég meredek ötletnek tűnik, de végső soron működött.

Az ötlet közel sem az amerikaiaknak jutott eszébe először, hiszen az anyag egyik feltalálója, Joseph-Louis Lambot már 1848-ban épített vasbeton szerkezetes hajót, amit annyira jó ötletnek tartott, hogy 1855-ben szabadalmaztatta is azt. A vasbeton használata a hajóépítésben azonban sosem terjedt el széles körben, az első világháború során pedig az is világossá vált, hogy miért.

Az amerikai haditengerészet az első betonból készült hajókat még az első világháború során rendelte meg azzal a céllal, hogy teherhajóként használjak őket az utánpótlás Európába juttatására. Bár az eredetileg tervezett, 24 hajóból álló flottából 12 tényleg el is készült, a háborúban már egyik hajó sem vett részt, hiszen az első ilyen hajót, az S.S. Atlantust is csupán a harcok befejezése után jó egy hónappal, 1918. december 5-én bocsátották vízre.

A betonhajó-flotta valószínűleg amúgy sem vonult volna be a haditechnika legzseniálisabb fejlesztéseinek panteonjába, hiszen mint kiderült, ez az anyag valóban nem kifejezetten alkalmas arra, hogy hajókat építsenek belőle. Bár a beton jóval könnyebb, mint a hajóépítésre általánosan használt acél, azonban ahhoz, hogy a hajótest ellenálljon a tenger viszontagságainak, jóval vastagabbra kellett építeni, aminek folyományaként a hajók meglehetősen nehezek voltak. A mélyebb merülésük miatt a betonhajók gyakrabban futottak zátonyra, emellett erősebb motorokra volt szükségük, ami miatt az üzemeltetésük nem volt gazdaságos.

Az első világháborús betonhajók nagy részét a háború után jellemzően a rendeltetésüknek megfelelően, szállítmányozásra használták, később pedig jónéhányat szándékosan elsüllyesztettek, hogy mesterséges hullámtörőként funkcionáljanak.

Így végezte az S.S Vitruvius és S.S. David O. Saylor is, amelyeket már a második világháborúban építtetett az amerikai haditengerészet, és a D-Napra való készülődés jegyében süllyesztették el őket számos más hajóval egyetemben, hogy megalkossák a Gooseberry hullámtörő gátat.

Az Egyesült Államok tengerészeti bizottsága 1942-ben kereste meg a philadelphiai székhelyű McCloskey and Company nevű céget, ami 24 betonból készült hajó legyártására kapott megrendelést. Az amerikai haditengerészet teljes flottájához képest ez elhanyagolható mennyiségnek számított, hiszen az USA tengeri hadereje a világháború végére több mint 1200 hadihajóval rendelkezett, arról a több ezer szállítóhajóról nem is beszélve, amit előbb Liberty Ship, később pedig Victory Ship gyűjtőnéven építettek a világháború alatt, hogy pótolják a tengeralattjárók okozta veszteséget.

A modernebb technológiának köszönhetően ezek a hajók már könnyebbek és ellenállóbbak voltak az első világháborús társaiknál, de képességeik még így is jelentősen elmaradtak az acélból készült teherhajókétól: míg a Victory Shipek akár 30, a Liberty Shipek pedig 20-30 km/h-s sebességgel tudtak haladni, addig az S.S. Vitruvius például mindössze hét csomós, azaz nagyjából 13 km/h-s sebességre volt képes, így nem csoda, hogy ez a hajóépítési technika a második világháborúban sem terjedt el széles körben. Az viszont tény, hogy rendkívül gyorsan lehetett őket gyártani: a McCloskey tampai hajógyárában nagyjából havonta készült el egy új betonhajó, amelyeket a betongyártás történetének úttörőiről neveztek el.

Érdekes, hogy bár a beton közel sem annyira ellenálló, mint az acél, a betonhajók közül meglehetősen sok élte meg az ezredfordulót. A második világháború során épített hajók közül hét darab a kanadai Powell folyón ringatózik egy cellulóz- és papírgyár számára épített hullámtörő gát részeként, csakúgy, mint a még az első világháború idején épített S.S Peralta és két másik betonhajó. Bár már nem a víz tetején, de a szintén az első világháborúban épített S.S. Palo Alto is megtekinthető, ezt ugyanis 1929-ben az aptosi Seacliff State Beach-hez vontatták, ahol éttermet, medencét és táncparkettet rendeztek be rajta. Az üzemeltető cég csődje és a hajó egyre romló állapota miatt az S.S Palo Alto később horgászmólóként funkcionált, és bár mára már az állapota miatt ezt a funkciót sem tudja betölteni, de a legutóbbi hírek szerint a roncsai még mindig láthatóak a kaliforniai tengerparton.

(A cikkhez felhasznált források: Popular Mechanics, Concreteships, Wikipedia, Borítókép: Az első világháború során épített S.S. Selma roncsai a texasi Pelican Island mellett, Fotó: Louis Vest/Flickr/CC BY-NC 2.0)

Az amerikai zászlóalj, ami felfújható tankokkal ment a 2. világháborúba A "kísértethadsereg" létezését fél évszázadon keresztül titkolták az amerikaiak, pedig még fegyvereik sem voltak.