Tudnának újabb fényképeket készíteni a csillagközi térben utazó Voyagerek?
2022 / 04 / 11 / Bobák Zsófia
Tudnának újabb fényképeket készíteni a csillagközi térben utazó Voyagerek?
Negyvennégy éve és hét hónapja indultak útjukra a Voyager szondák, amelyek végül sokkal messzebbre jutottak az űrben, mint eddig bármilyen ember által alkotott űreszköz. A berendezéseik egy része már nem funkcionál, a fedélzeti kamerákat is évtizedekkel ezelőtt lekapcsolták, de amíg működödtek, lenyűgöző képeket küldtek a Naprendszer ritkán látott részeiről.

A Voyager 1 és 2 szondákat 1977. szeptember 5-én és augusztus 20-án indította útjára a NASA, és, bár a Voyager 2 két héttel hosszabb ideje halad meg nem határozott célja felé, de a társa már régen megelőzte: a Voyager 1 jelenleg körülbelül 23,2 milliárd kilométerre, míg a Voyager 2 19,3 milliárd kilométerre távolodott a Földtől.

A Voyager 1 indulása nem zajlott le minden probléma nélkül: az eszközt szállító Titan III/Centaur rakéta ugyanis kis híján kifogyott a hajtóanyagból a szonda pályára állítása közben. A gond a Titan üzemanyagának (ami dinitrogén-tetroxidból és Aerozine 50-ből állt) nem megfelelő összetételével volt, ami miatt a Centaurnak 550 kilónyival több üzemanyagot kellett felhasználnia a manővereihez, mint amire eredetileg számítottak a program tervezésekor. A művelet végül sikerült, de csak egy hajszálon múlott:

"Három és fél másodpercre elég üzemanyag maradt a Centaur tartályában."

- mondta el Charley Kohlhase, a program korábbi vezetője a szondák 35 évfordulóján 2012-ben.

A Voyagerek azóta, minden akadályt túlélve, teljesítették fő feladatukat, a Naprendszer külső bolygóinak megfigyelését és átjutottak a heliopauzán is, jelenleg pedig a csillagközi térben száguldanak 61 500 km/h és (a Voyager 2) 55 400 km/h sebességgel. A Voyager 1 2012. augusztus 25-én, a társa 2018. november 5-én lépett ki a csillagközi térbe, és, noha a visszatérésükre semmi esély nincs, valamint a fedélzeti tudományos eszközeik is csak limitált ideig működhetnek, de jelenleg még gyűjtik és küldik az adatokat a távolból a Földre. A berendezéseik közül mindkét szondán

  • a kozmikus sugárzást mérő alrendszer (Cosmic Ray Subsystem, CRS)
  • az alacsonyabb energiájú töltött részecskéket, például a Napból származó kisebb sebességű protonokat figyelő műszer (Low-Energy Charged Particles, LECP)
  • a korábban a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz mágneses terét is feltérképező magnetométer (Magnetometer, MAG)
  • és az ionizált plazma gázok elektromos terének bizonyos frekvencián történő változásait mérő plazma hullám detektor (Plasma Wave Subsystem, PWS)

funkcionál még, emellett a Voyager 2-n a szintén a plazma jellemzőit figyelő Plasma Science (PLS) is üzemképes.

A kamerákat viszont már évtizedekkel ezelőtt kikapcsolták mindkét eszközön, miután a Voyager 1 elkészítette az ikonikus "családi portré" montázsához is felhasznált 60 fotóját 1990. február 13-án a Naprendszerről.

Azóta nem lehet biztosan tudni, hogy a kamerák képesek lennének-e még a felvételek rögzítésére,

mivel a rendkívüli hideg kikezdhette az alkatrészeiket, igaz ugyan, hogy a hőmérséklet nem mindig jelent akkora akadályozó tényezőt a berendezések számára, mint amire a mérnökök a tesztek alapján eredetileg számítottak. A Voyager 2 kozmikus sugárzást mérő rendszerének melegítő berendezését is leállították energiatakarékossági okokból 2019-ben, de ennek ellenére az eszköz működőképes maradt a mínusz 59 Celsius-fokos hidegben, sőt, ahogy a NASA írja, a Voyager 1 mínusz 35 Celsius-fokra optimalizált spektrométerének is ilyen fagyos (mínusz 59 Celsius-fok, majd 2012-től már mínusz 79 Celsius-fok) körülmények között kellett dolgoznia 2005-től kezdve, mivel ekkor kapcsolták ki a fűtését, de mégis több mint 17 évig gyűjtötte ezután az adatokat.

A kamerák, ha a szoftvereiket újra is telepítenék és a programjaik futtatásához szükséges számítógépeket üzembe helyeznék, pontosabban megépítenék, mivel a berendezések olyan régiek, hogy már nem létezik a kezelésükhöz szükséges architektúra és még mindig alkalmasnak bizonyulnának fényképek készítésére, akkor sem hoznának sok hasznot, mivel a mélyűr sötétjében, távol minden csillag fényétől, nehezen tudnának értékelhető felvételeket előállítani.

"Lehetséges a kamerákat bekapcsolni, de nem jelent prioritást a Voyager Csillagközi Misszió számára."

- írja a Jet Propulsion Laboratory Voyagerekkel foglalkozó oldala - "A küldetés irányítói eltávolították a kamerákat kezelő szoftvert mindkét űreszközről. A szoftverek megértésére és a képek elemzésére alkalmas számítógépek a földi irányítóközpontban már nem léteznek[...]Még ha újra is építenék a komputereket, feltöltenék a szoftvereket az űreszközökbe és vissza tudnák kapcsolni a kamerákat, nem biztos, hogy működnének."

A Voyagerek fotóalbumát így régi képek alkotják, amelyek, a többi műszerrel végzett megfigyelésekkel kombinálva, rengeteg új információval gazdagították a külső Naprendszerről szóló adatgyűjteményt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években és nagyban hozzájárultak a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz tudományos feltérképezéséhez.

A Jupiterrel először a Voyager 1 találkozott, miután egy rövidebb "kerülőúton" a korábban induló, de lassabb Voyager 2 elé vágott. Januárban kezdte meg a felvételek készítését és március 5-én került legközelebb a bolygóhoz, amelyről számos érdekes adatot sikerült begyűjtenie: kiderült például, hogy a Jupiter egyik holdjának, az Iónak vulkanikus tevékenysége következtében a környezetébe kerülő anyagok nagyban befolyásolják az égitest teljes magnetoszférájának összetételét. A két szonda összesen 33 000 felvételt rögzített a bolygóról és holdjairól.

A Szaturnusz megfigyelése 1980-ban és '81-ben zajlott le, ekkor derült ki, hogy

  • a bolygó atmoszférájának felső rétege nem tartalmaz annyi héliumot, mint korábban feltételezték a kutatók
  • a szél 1800 km/h-val fúj keleti irányba az egyenlítőnél
  • a légkör hőmérséklete helyenként akár mínusz 191 Celsius-fokig süllyed
  • sarki-fény és sarki-fényszerű ultraibolya sugárzás is észlelhető a bolygón
  • egy szaturnuszi nap 10 óra 39 perc 24 másodpercig tart

Az Uránusszal való közeli találkozásban csak a Voyager 2-nek lehetett része: a szonda 1986. január 24-én ért a bolygó mellé, amelytől 81 800 kilométeres távolságban haladt el. Közben felfedezett 11 új holdat, két új gyűrűt a bolygó körül és méréseket végzett a szokatlanul nagy kiterjedésű mágneses térben. A begyűjtött adatok alapján az Uránusz 17 óra és 14 perc alatt tesz meg egy fordulatot a tengelye körül, és az atmoszférája, ahogy az várható volt, főként héliumból és hidrogénből áll, alatta pedig metán, ammónia és vízjég alkotja.

A Neptunusz volt az utolsó bolygó, amelyet a Voyager 2 meglátogatott, így 1989 nyarán ez lett az első űreszköz, amelynek sikerült közel kerülnie ehhez a bolygóhoz (a Voyager 1 eddigre már távol járt, úton volt a Naprendszeren túli régiók felé). A közel ebben az esetben még kisebb távolságot jelent, mint az Uránusz esetében, mivel a szonda egy ideig 4950 kilométer távolságból végezte a méréseit. Közben felvételeket készített a Neptunusz sötét foltjáról, felfedezett hat újabb holdat, két új gyűrűt és elrepült a Triton (a Neptunusz holdja) mellett is, ahol az általa mért legalacsonyabb hőmérsékletet, mínusz 235 Celsius-fokot sikerült detektálnia.

A képek készítésével az űrnek ezen a távoli pontján már meggyűlt a baja a Voyager kameráinak, pontosabban az ezeket működtető szakembereknek, mivel a Naptól ilyen messzeségbe a Földön érzékelhető fény mindössze ezrednyi része jut el. Emiatt a felvételek hosszabb expozíciós időt igényeltek, de a szonda rendkívüli sebessége (ami a 90 000 km/h-át is elérhette) nehezítette a megfelelő beállítást, amit végül a hajtóművek átmeneti beindításával és manőverezéssel oldottak meg a földi irányítóközpontból.

A már előbb említett Családi Portré, amelyet a Voyager 1 búcsúzóul küldött a Naprendszer bolygóiról, még ezután, 1990-ben készült el, de ez a feladat sem volt mentes a nehézségektől, a kamerát három órába telt felmelegíteni a szondának, ami ekkor már a Naptól hatmilliárd kilométerre járt.

A küldetés vezetői eredetileg nem is akarták további fotók készítésére pazarolni a véges erőforrásokat, de végül beleegyeztek a művelet elvégzésébe, amely különösen a Voyager programban résztvevő Carl Sagannak volt szívügye, aki a Föld törékenységét szerette volna megörökíteni a képpel. A képeken a Mars és a Merkúr nem látszik jól a Nap ragyogó fényétől, a Plútó pedig túl halvány ahhoz, hogy megjelenjen a többi bolygó társaságában.

(Fotó: NASA/Jet Propulsion Laboratory-Caltech)

Búcsú a naprendszertől: a Voyager 1 és 2 felfedezései A Voyager űrszondák eddigi történetük során mindig megbízhatóan szállították az izgalmas főoldalas híreket, nem is okozott hát nagy meglepetést november elején, hogy ismét vastagon szedik nevüket a lapok. A Voyager 2 ugyanis kilépett a csillagközi térbe és azonnal talált is valami furcsát. De pontosan mit? Mivel a trash oldalak is ráugrottak a témára tele lett a net bruttó butasággal. Öntsünk tiszta vizet a pohárba.


Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.



This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.