A Deutsche Bank kutatója különadót vetne ki a home office-ban végzett munkára
2020 / 11 / 13 / Felkai Ádám
A Deutsche Bank kutatója különadót vetne ki a home office-ban végzett munkára
A Deutsche Bank november 10-én tette közzé a "Konzept # 19: What we must do to rebuild" című koncepcióját arról, hogy a Covid19-járvány lecsengése után miként kellene újraépíteni a világot, és ezzel együtt a gazdaságot.

Az írások kitérnek több, a járvány által előpiszkált, de már azelőtt is létezett problémára. Ilyen, hogy a fiatalok tömegei, akik a járvány miatt gazdasági szempontból még hátrányosabb helyzetbe kerültek, előbb-utóbb a mai kapitalizmus egészét veszélyeztetni fogják, amennyiben a populista erők be tudják a haragjukat csatornázni. Emellett írások foglalkoznak azzal, hogy miként kellene mindenki számára biztosítani a hozzáférést az internethez, milyen új szerepe lehet a bevásárlóközpontoknak, vagy milyen mód kellene átalakulnia a termelésnek. Ez utóbbi kapcsán a szerző a kevesebb, de tartósabb árucikkek előállítását javasolja, miközben a vállalatok elkezdenének a használt termékek piaca, valamint a kölcsönzési lehetőségek irányába nyitni. Külön fejezet foglalkozik Kína zöldebbé tételével, valamint előkerül a digitális fizetőeszközökre való átállás is.

Nem mind zöld, ami csillog

Egyik cikk kitér arra, hogy az európai „Green Deal”-ben foglalt semlegesség a kibocsájtás szempontjából nem egyeztethető össze azzal, amit az EU szívesen hangoztat, tehát, hogy senkit nem hagyunk hátra. Ennek oka pedig, hogy a fent említett semlegesség a jelenlegi technológiánk mellett nem megvalósítható. Amíg pedig nincs technológiák a kibocsájtás mértékének csökkentésére, addig megszorításokra van szükség a célok eléréséhez, amelyek a kereskedelmet vagy a fogyasztást kell, hogy érintsék.

Vidék és a zombi városok

A lezárások miatt rengetegen hagyják el a várost, mivel inkább kertes házakat keresnek maguknak vidéken. Ezért a mostani remek alkalom, hogy a kormányok elindítsák a vidéki befektetéseiket, amelyek az ipart, az egészségügyi ellátását, az oktatást és a technológiai fejlesztéseket érintheti. Ugyanakkor a rükvercbe kapcsolt urbanizációval is kell valamit kezdeni. A megoldás az lehet, ha a kereskedelmi épületeket/irodákat lakóhelyekké alakítják át, és engedik, hogy az emberek otthonról indítsanak be üzleti vállalkozásokat. Ezáltal a mesteremberek, művészek újraélesztenék a városi kultúrát méghozzá különösebb kormányzati beavatkozás nélkül.

Adó az otthoni munkára

Hogy az összes cikk közül ez a legellentmondásosabb, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezt idézik a legtöbb helyen, méghozzá elég felháborodottan. A Luke Templeman által írt cikk első olvasatra valóban bicskanyitogatónak tűnhet, de azért akad logika az érvelésében. A szerző szerint ugyanis a távmunkások megadóztatására már eddig is szükség lett volna, és ezt a világjárvány most csak egyértelművé tette. Templeman úr érvelésének alapja, hogy a gazdasági rendszerünk egyszerűen nem arra lett kitalálva, hogy az emberek mintegy kivonják magukat a fizikai értelemben vett társadalomból. A távmunkások ugyanis nem veszik igénybe a közlekedést, nem ugranak be az iroda melletti kávézóba vagy büfébe, kevesebbet költenek ruházkodásra. Tehát egyfelől rengeteg költséget megspórolnak, ugyanakkor élvezik a gazdasági rendszer előnyeit.

Kicsit keveredik a két érv, de a szerzőnek nem is azzal van feltétlen gondja, hogy mennyire igazságos ez a helyzet, hanem hogy épp egy másik gazdasági struktúrába térünk át. Vagyis az eddigi fizikai érintkezésen alapuló társadalom (és az erre évszázadok alatt felépült gazdaság) helyett megjelent a digitális társadalom, és kezd kialakulni egy arra épülő gazdaság, de ez nem megy végbe az előző típusú társadalomhoz kötött gazdaság lerombolása nélkül. Az ötlet tehát, hogy az átmenet nyertesei, a távmunkások, fizessék meg azokat a költségeket, amelyekkel a váltás miatt munka nélkül maradt tömegeket lehet kompenzálni. Tehát például az iroda melletti kávézó kirúgott barristáját.


Forrás: Pixabay

Az nem is kérdés a szerző szerint, hogy a távmunka irányába haladunk, mert ez a tendencia már a világjárvány előtt is jellemezte a világot. A távmunkások piaca például sokkal gyorsabban bővült a hagyományos munkásokénál. Ezt ráadásul fénysebességre kapcsolta a járvány: az USA-ban ennek a munkaerőpiacnak a bővülése 10-szeres, az Egyesült Királyságban 7-szeres lett a Covid-érában. A Deutsche Bank saját kutatása alapján ráadásul a távmunkások több mint fele a járvány után is távmunkában dolgozna hetente 2-3 napot. Magyarán a járvány hatására a fent bemutatott átmenet a kétféle társadalom, valamint a hozzájuk kötött gazdaságok közt mintegy csettintésre ment végbe: és emberek tömegei váltak le a fizikai társadalomról. Ez persze azt is jelenti, hogy több gazdasági tevékenység és üzlet hirtelen feleslegessé vált (mint az iroda melletti kávézó – hogy ennél a példánál maradjunk).

Közben pedig a cikk szerint a távmunkás rengeteg költséget megspórol, amit fentebb már említettünk. Ráadásul ehhez társulnak olyan előnyök, mint például, hogy a távmunka kényelmes, rugalmas és az ilyen munkát végzők nehezebben vesztik el az állásukat. Mindezek pedig értékek. Ezen a ponton azonban elérkeztünk az érvelés némileg zavarosabb részéhez, hiszen a szerző elkezdi összehasonlítani a távmunka előnyeit és hátrányait, mindezt ráadásul egyfajta gazdasági szempontból, ami nagyjából úgy fest, hogy Templeman úr szerint többet nyerünk azzal, hogy csak mondjuk másfél havonta megyünk fodrászhoz, mint vesztünk azzal, hogy lassabban tudunk dolgozni, mert üvölt a gyerek a szomszéd szobában. Ezek azonban nehezen egymás mellé helyezhető előnyök és hátrányok. Ráadásul azáltal hogy mondjuk a gyerek kevesebbet van iskolában, úgy kevesebbet költ rá az állam (pl. iskola fűtése, ügyeleti pedagógus fizetése stb.), az ingázás kiiktatásával csökken a környezeti terhelés, és ezeket a példákat a végtelenségig lehetne pró és kontra sorolni.

A szerző nyíltabb lapokkal játszik ezért, amikor a gazdasági átmenet anyagi terhét hárítaná a nyertesekre, akik szerinte a távmunkások. Az elképzelés szerint csak az a távmunkás fizetne adót, akinek módjában állna egyébként bejárni az irodába. Tehát a járvány miatti bezárásokat ez az adó nem is érintené. Ugyanígy, ha a cég megszüntette az irodáját, és a távmunkás nem is tudna bejárni, akkor az adót a cég állná. Templeman úr szerint tehát ez olyasmi lenne, mint az ablakokra kivetett adó volt az Egyesült Királyságban, amikor a személyi jövedelemadó ellen mindenki ágált volna. Ekkor is a nagyobb házakba költözött tehetősebbek (a nyertesei az akkori struktúraváltásnak) fizettek többet. Aztán amikor a személyi jövedelemadó elfogadott lett, megszüntették az ablakpénzt.

Az ajánlás szerint tehát minden, a dolgozó kérésére távmunkában töltött nap után járó bevételt 5 százalékos adó sújtaná (az eddigiek mellett természetesen), ami kábé megfelel annak, amit az illető költene aznap, ha bejárna dolgozni. Mindez pedig csak a főállású alkalmazottakra vonatkozna, az egyéni vállalkozókra, egyéb formában foglalkoztatottakra nem.

A legnagyobb gond mindezzel nem is a távmunka során nyert gazdasági és társadalmi előnyök lehetetlen összemérése, vagy akár az említett – kétségtelenül valós – átmenet feltárása. Hanem amire a fent linkelt cikkben is rámutattak: a szerző a munkásokat bontja nyertesekre (távmunkások) és vesztesekre (hagyományos, „bejárós” munkát végzők), miközben elfeledkezik a digitális átállás legnagyobb nyerteseiről, a világ leggazdagabb cégeiről.

(Címlapkép/nyitókép: Pikrepo)


Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Ismerd meg a ROADSTER magazint!
AUTÓK - DESIGN - GASZTRO - KULT - UTAZÁS - TECH // Ha szereted a minőséget az életed minden területén, páratlan élmény lesz!
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.