De ki is volt Eugene Debs?

Eugene Victor Debs 1855. november ötödikén született Terre Haute-ban, Indianában, Marguerite Bettrich és Jean Daniel Debs, elzászi francia bevándorlók gyermekeként. A család 1849-ben emigrált az USA-ba, ahol zöldséges boltot üzemeltettek. A tizennégy éves Eugene egy ideig festékkaparóként dolgozott a Vandalia Railroadnél, naponta mindössze ötven centért. Hamarosan azonban a vasúthoz szegődött, ahol éjszakánként több mint egy dollárt keresett azzal, hogy szenet lapátolt a mozdonyok kazánjába. A munkások akkoriban naponta átlagosan tizenhat órát és heti hat napot dolgoztak. 1875-ben Debs a vasút titkára, és a szervezet havi magazinjának szerkesztője lett. Ekkor nyert közelebbi bepillantást a tűzoltók munkájába, szociális érzékenysége miatt pedig kötelességének érezte, hogy „gondoskodjon az özvegyekről és árvákról, akik egy tűzoltótársuk halálával nincstelenné válnak." A társadalmi és gazdasági kérdések iránti növekvő érdeklődése hamarosan ahhoz vezetett, hogy kinevezték Terre Haute városi tisztviselőjének 1879 és 1883 között, majd 1884-ben a demokraták megbízottja lett az Indianai Közgyűlésben. 1893. június huszadikán pedig megalapította az Amerikai Vasutasok Szakszervezetét (ARU), hogy a tűzoltókon kívül minden vasúti iparban dolgozó védelmet élvezzen.

A szakszervezet hamarosan az egyik legnagyobb országos hálózat lett, százhuszonöt kihelyezett irodával; volt olyan nap, hogy a csatlakozni vágyók száma elérte a kétezret.

A Pullman sztrájk: Debs első letartóztatása

1894 májusában Debs, az ARU és a Pullman Palace Autótársaság útjai keresztezték egymást, mivel utóbbiból többszöri fizetéscsökkentés miatt tömegével kiléptek a munkások, az ARU pedig szolidaritásból bojkottálta a gyárban készült eszközök (leginkább vasúti kocsik) használatát. A demonstrációk élén természetesen Debs állt,

júniusra pedig már százhuszonötezer dolgozó csatlakozott az ügyhöz.

Váratlan fordulat volt ez egy olyan nemzetnél, amelyben éppen csak virágzásnak indult a vasúti kereskedelem. A munkások elégedetlensége idővel éktelen haraggá fordult, Debs június huszonkilencedikén tartott beszéde pedig végképp felborzolta a kedélyeket; sokan kiváltak a tömegből és zavargást kezdeményeztek. A tüntetők a nap végére több épületet porig égettek, egy mozdonyt pedig feldöntöttek. A sztrájk által sújtott amerikai postarendszert és a létfontosságú vasúti szolgáltatások romlását követően Grover Cleveland elnök a lázadást szövetségi üggyé nyilvánította. Július elején Richard Olney főügyész elrendelést adott ki Debs és más ARU vezetők ellen, amely megtiltotta számukra a szakszervezeti tagokkal való kommunikációt. Kisvártatva a sajtó is Debs elleni támadásba lendült, és azzal vádolták, hogy a sztrájk kirobbantásával valójában csak a hatalmat akarta megkaparintani. (A Chicago Tribune egyik politikai karikatúrájában szivaros diktátornak ábrázolta Debset, aki szerette volna a lábát az Egyesült Államok alkotmányán pihentetni.) Cleveland elnök csapatokat küldött Chicagóba a folyamatban lévő tüntetések elfojtására, ám a konfliktusok július hetedikén erőszakossá váltak. A Nemzeti Gárda tagjai legalább harminc embert megöltek, Debs azonban -mivel teljesen meg volt kötve a keze-,nem kommunikálhatott a tagokkal, így semmit sem tehet a feszültségek enyhítésére. Ugyanebben a hónapban Debset letartóztatták, és polgári engedetlenséggel, valamint összeesküvéssel vádolták az Egyesült Államok ellen, emiatt hat hónapra rács mögé került. Az ARU hamarosan összeomlott, és bár a Pullman korábbi munkavállalói közül sokan visszakapták munkájukat, írásban ki kellett jelenteniük, hogy soha többet nem alapítanak szakszervezetet.

Öt alkalommal indult az elnökválasztáson

Miután rabosították, Debs kiolvasta Karl Marx világhírű, Das Kapital című könyvét, melynek hatására a szocializmus felé fordult. 1897-ben, két évvel szabadulása után pedig megalapította az Amerikai Szociáldemokrata Pártot. Ennek szellemében 1900-ban elindította elnöki kampányát egy olyan platformon, amely a munkavállalók egyenlősége és a jobb bérek témája körül forgott. Bár a választást William McKinley nyerte összesen hétmillió-kétszázhétezer-kilencszázhuszonhárom szavazattal, míg Debsre mindössze nyolcvanhatezer-kilencszázharmincöten voksoltak, mindez mégis ígéretes kezdetnek tűnt. Debs 1904-ben ismét elindult, ezúttal az Amerikai Szocialista Párt jelöltjeként. Szavazatainak száma négyszázkétezerre nőtt; 1908-ban pedig újból visszatért, négyszázhúszezer szavazattal, ám ekkor is vesztett Theodore Roosevelt és William Howard Taft ellen. Csúcspontja végül az 1912-es választásokon jött, amit sokan az USA történetének egyik legnagyobb sztorijaként emlegetnek. A szereplők Taft, aki a demokrata Woodrow Wilson ellen indult; Roosevelt volt elnök, a Progresszív Párt képviseletében; és Debs, aki szocialistaként ismét egy olyan platformot képviselt, amely a munkavállalókra, a nők választójogára és a gyermekmunka felszámolására koncentrált. Debs győzelme ezúttal is elmaradt, ezúttal viszont több mint kilencszázezer szavazatot szerzett, az összes szavazat hat százalékát.

Ez a legtöbb százalékos szavazat, amelyet szocialista jelölt valaha elnökválasztáson kapott, és több mint kétszerese az 1908-ban szervezett szavazatainak.

Ötödik, és egyben utolsó kampánya nyolc évvel később zajlott, és vitathatatlanul ez volt az egyik legfurcsább, amit Amerika valaha látott.

Kémkedés és zendülési kísérletek: Eugene Debs második letartóztatása

1914-re Debs elkerülhetetlennek látta az USA belépését az első világháborúba, lelkes ellenállását és politikai nézeteit ezért rendre kifejtette a National Rip-Saw hasábjain. Legfőbb üzenete, miszerint

"A kapitalista nemzetek nemcsak kizsákmányolják munkásaikat, de egymást is könyörtelenül megszállják, kirabolják és elpusztítják. Mindezekért pedig a profitrendszer felelős. ”

Az írott szavak megágyaztak a nyilvános gyűléseknek: Debs folyamatosan járta az északkeleti vidékeket, hogy beszéljen a csalódott munkásokkal, akik egységes hangot keresnek a háború ellen. Az egyik emlékezetes bostoni látogatása során az alábbi kérdéssel fordult az összegyűlt tömeghez: "Tényleg el kell küldenünk egy ország munkavállalóit egy másikkal szemben, mert az állampolgárokat a tengeren torpedózzák, miközben nem teszünk semmit azzal a hatszázezer munkással, akiket évente szükségtelenül tönkretesz az amerikai ipar?" Az ellenállásra való buzdításnak nem lett számottevő hatása: 1917. április hatodikán az Egyesült Államok hivatalosan háborút hirdetett Németország ellen. Alig néhány hónappal később a Kongresszus elfogadta a kémkedésről szóló törvényt, amely olyan „hűtlen” polgárokat célozott meg, akik megpróbálták beavatkozni a háború alatt a katonai haladásba. Ezt követte az 1918. évi kiegészítő ülésrendelet, amely a szövetségi hatóságoknak felhatalmazást adott arra, hogy büntessen mindenkit, aki „hűtlen, profán, trágár vagy erőszakos” módon kommunikál az Alkotmány, a katonaság vagy az ország felé. Debs tudta, hogy pengeélen táncol, mégis folytatta háborúellenes 'keresztes hadjáratát', ezúttal a Közép-Nyugaton, ami 1918. június tizenhatodikán, az Ohioban lévő Kantonban megrendezett szocialista beszédével fejeződött be. A szenvedélyes szónok mindent kritizált, a háborútól kezdve a kiegészítő rendeleteken át egészen a katonai tervezetig.

„Az előkelő osztály mindig a háborúkat hirdette”-mondta az akkor már hatvankét éves férfi a tömegnek. „A csatákat azonban mindig a munkásosztály vívta. Az elitek mindent megnyertek és semmit sem veszítettek, míg a dolgozók semmit sem nyertek, de mindent elvesztettek. Beleértve az életüket is."

Debset napokkal később letartóztatták, miközben egy másik pártrendezvényre indult Clevelandben. A bíróság három ponton bűnösnek találta kémkedés és polgári engedetlenség miatt. 1918. szeptember tizennyolcadikán tíz év börtönre ítélték.

Egy elítélt ember elnökválasztási kampánya

Debset még a börtön sem tudta elnémítani. Olyannyira nem, hogy 1920-ban ismét kinevezték a Szocialista Párt elnökjelöltjévé, így immáron ötödjére futott neki az elnökválasztásnak. Mivel már hozzászokott a tömegek előtti beszédhez, az Atalanta Szövetségi Büntetés-Végrehajtási Intézetében megengedték neki, hogy hetente egy írásos politikai nyilatkozatot tegyen, amelyet aztán átadtak a híreknek. Támogatói az intézet előtt hirdették nagyszerűségét, posztereket készítettek azzal a felirattal, hogy

„Az Atlanta börtönről a Fehér Házig, 1920”, valamint kitűzőket, amelyekre azt írták "9653-as elítélt for President".

Egyes történészek szerint nem is annyira kampány volt ez, inkább tiltakozás, Debs bebörtönzését ugyanis sokan alkotmányellenes tartottak. Bámulatos módon Debs megszerezte a szavazatok 3,4 százalékát, vagyis több mint kilencszáztízezren inkább a fogságba esett szocialistát választotta volna Warren G. Harding vagy ellenfele, James M. Cox helyett. 1921 decemberén, a háború végén, Harding elnök megbocsátott Debsnek és meghívta a Fehér Házba.

"Átkozottul sokat hallottam rólad, Mr. Debs, nagyon örülök, hogy végre személyesen találkozhatom veled"-mondta Harding, amikor először kezet fogtak.

Debs szinte mitikus alakként hagyta el a börtönt, szabadulásakor ugyanis mintegy ötvenezer követője végignézte, ahogy felszáll a Terra Haute felé tartó szerelvényre. Bár a röpke találkozó erejénél több időt sosem töltött a Fehér Házban, a történelem bebizonyította, Debsnek nem kellett választást nyernie, hogy meghallják hangját.

(Fotó: Wikimedia)