Az 1780-as években Luigi Galvani békalábakkal kísérletezett – ehhez még villámokkal dühöngő éjszaka sem kellett: két különböző fém érintése zárt áramkört hozott létre az idegekben, a lábak pedig rándultak egyet. 1786-ban megszületett a galvanizmus elmélete.

Shelleyt ez a tudományos láz ragadta meg, amikor az 1818-as regényét írta. Galvani unokaöccse, Giovanni Aldini ráadásul közönség elé vitte a szenzációt: levágott marhák, juhok, lovak és kutyák rángtak, pislogtak az elektromos ingerléstől; Aldini még a vesztőhelyen is bemutatta a hatást egy emberi holttesten.

„Az arcra irányított első alkalmazáskor az elhunyt bűnöző állkapcsa remegni kezdett, a környező izmok borzalmasan eltorzultak, és az egyik szem valóban kinyílt. A későbbi szakaszban a jobb kéz felemelkedett és ökölbe szorult, a lábak és combok mozgásba lendültek.” – idézi Iwan Morus.

A 18–19. század fordulójának kísérletei persze nem teremtettek életet, de elvezettek egy műhöz, amely az alkotó és alkotása kapcsolatát boncolgatja végtelen perspektívából – Shelley története épp ezért maradt mindig hátborzongatóan időszerű, és ma, az AI korában talán különösen az.

(Kép: Netflix)