A Galileo Project kutatói azt állítják, hogy valóban a csillagközi térből érkezett szilánkokat találtak az óceán mélyén

2023 / 08 / 30 / Felkai Ádám
A Galileo Project kutatói azt állítják, hogy valóban a csillagközi térből érkezett szilánkokat találtak az óceán mélyén
Az előzetes vizsgálatok alapján a projekt sikerrel zárult, és az is elképzelhető, hogy “technológiai eszközből” származnak az óceán fenekén talált gömböcskék.

Dr. Avi Loeb, a mostanra elég jól ismert harvardi kutató szerint a Galileo Project, melynek célja az volt, hogy előkerítse az óceánba hullt IM1 elnevezésű, a csillagközi térből érkezett objektum szilánkjait, teljes sikerrel zárult, és valóban, az óceán fenekén talált gömböcskék egy 1 méteresre becsült, a Naprendszeren kívülről érkezett tárgyból származnak.

Dr. Loeb mostanra azonban ellentmondásos figura lett a tudományos világban, és többen kritizálják a szenzációhajhásznak minősített kijelentései miatt.

A Galileo Projectről mi is többször írtunk, legutóbb annak a lezárultakor:

Lezárult a Galileo Project expedíció: rengeteg szilánkot találtak a feltételezett idegen szondából A Galileo Project expedíció célja a csillagközi térből érkezett, és a bolygóba csapódott, IM1 jelzésű objektum kézrekerítése, vagy legalábbis a szilánkjainak a megtalálása volt. Az expedíció véget ért, és több apróbb gömböt is találtak, mely ennek a tárgynak a része lehetett.

A Galileo Project azonban több szempontból is izgalmas: Loeb és a Pentagon UAP kutatását vezető részlegének, az AARO-nak az igazgatója, Sean Kirkpatrick korábban közösen írt egy tanulmányt arról, hogy az Oumuamua akár egy olyan idegen anyahajó is lehet, melyről szondák indultak a Naprendszer bolygóinak a felderítésére. Egy ilyen szonda pedig akár be is csapódhatott a Földbe – ez pedig talán az IM1-ként ismert csillagközi objektum lehet (CNEOS1 2014-01-08 jelzésű meteorit) – vagyis az az objektum, amelynek most gyűjtötték össze a maradványait.

Az IM1-et Loeb és egy kollégája, Amir Siraj fedezték fel (ami nem járt mindenféle bürokratikus nehézség nélkül, mivel az objektumot az USA nukleáris fegyvereket ellenőrző rendszere észlelte), és ezután elhatározták, hogy kézre kerítik ezt a tárgyat, bármi is legyen az (pontosabban a szilánkjait) – már csak azért is, mert idegen technológiai vagy sem, egy csillagközi térből érkezett objektum tanulmányozása mindenképp érdekes feladat.

A Galileo Project expedíció lényege ennek megfelelően az volt, hogy egy franciaágy méretű mágnest eresztettek le az óceánba 1,3 fok déli, 147,6 fok keleti irányba attól a ponttól, ahol az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma szerint a meteorit becsapódhatott. Ez a helyszín körülbelül 300 km-re északra található Manus-szigettől a Bismarck-tengerben, a Csendes-óceán délnyugati részén. Sokan egyébként már azt kritizálták, hogy ez az elképzelés működőképes, vagyis, hogy ily módon lehet-e egyáltalán ezekre a szilánkokra sikeresen vadászni.

Loeb és kollégái azonban úgy gondolták, hogy mivel az IM1 rendkívül sok fémösszetevővel rendelkezik, így mágnessel sikeresen ki is halászható akár. A vizsgálathoz két helyről gyűjtöttek mintákat: az IM1 kiszámított becsapódási útvonaláról, és egy kontrollrégióból -- az előbbi útvonaltól távolabb.

Loeb az expedíciót naplószerűen dokumentálta a médiumon, és ide is töltötte fel az előzetes vizsgálatokkal kapcsolatos eredményeket.

Mint Loeb írja:

“A Galileo Project expedíciós csapata éppen most fejezte be az első ismert csillagközi meteor, az IM1 becsapódási helyéről származó 57 gömböcske korai elemzését. A milliméteres méretű gömbök közül öt olvadt cseppek formájában vált le az IM1 felületéről, amikor 2014. január 8-án a levegővel való súrlódás miatt kialakuló tűzgolyó rendkívüli hőjének volt kitéve.”

A gömböcskéket a négy laborban vizsgálták: Harvard Egyetem, UC Berkeley, a Bruker Corporation és a Pápua Új-Guineai Műszaki Egyetem.

A jelenlegi analízisek alapján 5 egyedi gömböcske, amely az IM1 útvonaláról származik olyan összetétellel bír, amely a Naprendszeren kívüli eredetre utal – ez azt jelenti, hogy ezekben jóval nagyobb mennyiségben található berillium (Be), lantán (La) és urán (U), mint ami a Naprendszer meteoritjaiban általában található. Ezt a mintázatot aztán BeLaU-mintázatnak nevezték el.

Végül arra jutottak, hogy az IM1 becsapódási útvonalán talált több gömböcske is beleillett ebbe a BeLaU-mintázatba, míg a kontroll régióban nem találtak ilyen összetételű szilánkot.

A fent említett bősége ezeknek a nehéz elemeknek magyarázhatja, hogy az IM1 miért rendelkezett egy meteorithoz képest szokatlanul magas anyagszilárdsággal, és Loeb szerint ez az IM1-re kiszámolt nagy anyagszilárdság kísérletileg is tesztelhető immár a “BeLaU” összetételen alapuló anyagkeverék összeállításával, és az elveszett illékony elemek megfelelő kompenzálásával.

Loeb hozzátette azt is, hogy a felfedezés történelmi jelentőségű:

“Ez egy történelmi felfedezés, mert ez az első alkalom, hogy a tudósok elemzik egy olyan nagy tárgy anyagát, amely a Naprendszeren kívülről érkezett a Földre.”

Hozzá kell tenni azt is, hogy Loebnek mára több kritikusa is akad a tudományos világon belül: Steve Desch, az Arizonai Állami Egyetem asztrofizikusa júliusban például így nyilatkozott:

“Az embereknek elegük van Avi Loeb vad állításaiból. Ez beszennyezi a jó tudományt – összekeveri a jó tudományt ezzel a nevetséges szenzációhajhászással, és kiszívja az összes oxigént a szobából.”

Dr. Angela Collier elméleti fizikus pedig egy órás epizódot szánt a YouTube-on Loebre, amit alább lehet megtekinteni:

Ebben lényegében azzal kritizálja a harvard professzorát, hogy magát egyfajta kívülálló zseninek tünteti fel, miközben nagyon is hasznot húz abból, hogy a mainstream tudomány fellegvárának, a Harvardnak a professzora. Ez utóbbinak köszönhető például, hogy Loeb éves szinten szokatlanul sok tudományos publikációt ad közre, de ezek inkább amolyan “órai esszék” mind a terjedelmüket (pár oldalasak), mind a bennünk rejlő újdonság erejét tekintve. És ezeket az anyagokat tekintélyes lapok sosem publikálnák, ha nem lenne a Harvard katedrája.

Loeb emellett olyan embereket vádol szűklátókörüséggel, akik az idegen civilizációk megtalálására tették fel az életük. Ezek közé tartozik például Dr. Jill Tarter, aki konkrétan a Center for SETI Research korábbi igazgatója volt, és akiről a Kapcsolat című film főszereplőjét, a Jodie Foster által játszott Ellie Arrowayt mintázták. Dr. Tarter egyébként a fenti videóban is látható online meetingen a tudományos szigor elmaradását, és a gyors következtetések levonását kéri számon Loeb-ön, amire a kutató meglehetősen hevesen reagált.

(Kép: Medium/Avi Loeb)


Ismerd meg a ROADSTER magazint!
AUTÓK - DESIGN - GASZTRO - KULT - UTAZÁS - TECH // Ha szereted a minőséget az életed minden területén, páratlan élmény lesz!
Autót vennél mostanában? Nézz bele a PLAYER AUTÓTESZT ROVATÁBA!
Minden friss és izgalmas autót kipróbálunk, amit csak tudunk, legyen az dízel vagy elektromos, olcsó vagy luxus, kétszemélyes vagy kisbusz!
Már huszonhat nap alatt elérhetné a Marsot ez a napvitorlás
Már huszonhat nap alatt elérhetné a Marsot ez a napvitorlás
Persze egy ilyen eszköz csak rendkívül alacsony tömegű rakományt tud szállítani, de nem is ez a lényeg, hanem a gyorsaság. Az ilyen napvitorlásokkal nagyon gyorsan fel lehetne fedezni akár a szomszédos csillagrendszert is – sőt erre már tervek is vannak.
A CERN hatalmas kísérlete szerint az antigravitáció nem létezik – legalábbis az antianyag esetében
A CERN hatalmas kísérlete szerint az antigravitáció nem létezik – legalábbis az antianyag esetében
Végérvényesen kiderült, hogy az antianyag kapcsán sem létezik az antigravitáció, hanem a gravitáció ugyanúgy hat rá, mint a rendes anyagra. Ezek szerint tehát Einsteinnek (megint) igaza volt.
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!
Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.



This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.