A japán fiatalok rendkívüli társadalmi visszahúzódásával járó problémák először az 1990-es években kaptak figyelmet. Ez volt az az időszak, amikor Japán átélt egy gazdasági „jégkorszakot”, amely sokakat megakadályozott céljaik elérésében. Sokan elbújással reagáltak a jelenségre, hogy elrejtsék szégyenérzetüket, valaki pedig nem is hagyta el többé otthonát. A hikikomori kifejezést (a hiki „visszavonulni” és a komori „bent lenni” igéből származik) 1998-ban Tamaki Saito japán pszichiáter professzor alkotta. Saito így írta le azon fiatalokat, akiket látott, és akik

bár nem feleltek meg a mentális betegség diagnózisának felállításához szükséges összes kritériumainak, mégis szélsőséges, szorongó, visszahúzódó állapotában voltak.

A Hikikomorit jelenleg szociokulturális mentális egészségügyi jelenségnek tekintik, nem pedig különálló mentális betegségnek. Mivel a lakosság legalább 1,2 százaléka (körülbelül egymillió ember) érintett, a hikikomori jelentős társadalmi és egészségügyi probléma. A Hikikomorit ugyanakkor más országokban is egyre többeknél azonosítják, így a kifejezést ma már az egész világon használják mindazok leírására, aki megfelelnek a kritériumoknak. A hikikomorinak számos alapvető jellemzője van: az érintetek legalább hat hónapig fizikailag elszigetelődnek otthonukban, elszakadnak érdemi társadalmi kapcsolataiktól, jelentős szorongással és funkcionális károsodással küzdenek - például minden olyan feladatot elkerülnek, ahol esetleg valakivel interakcióba kell lépni, valamint képtelenek megfelelően ellátni saját magukat. A fizikai elszigeteltség mellett a hikikomorival küzdő személyek rendkívüli pszichológiai elszakadást mutatnak a társadalmi világtól. Mindazon helyeken történő megjelenés, ahol aktív társadalmi interakcióra kell számítaniuk - például iskolában vagy munkahelyen - lehetetlenné válik számukra. Szociálisan elszakadnak a körülöttük élőktől, függetlenül attól, hogy azok az érintettek házán kívül vannak-e vagy sem. Míg néhányan, akiket a tudomány szoto-komorinak hív, bizonyos tevékenységek miatt ugyan időnként kimozdulnak otthonról, de ritkán lépnek kapcsolatba emberekkel.

Egyesek az internetet használják ablakként a világra, de legtöbbször egyáltalán nem lépnek kapcsolatba másokkal.

Szégyenérzet és trauma

Kutatások azt mutatják, hogy a szégyen és a vereség traumatikus tapasztalatai általában kiváltó okokként jelennek meg az egyes kultúrákban - mint például a fontos vizsgák sikertelensége vagy a dédelgetett karriercélok elvesztése. Lehetséges, hogy Japán kulturális értékrendszere kiszolgáltatottabbá teheti lakosságát a kollektív egységességre való kényszer és a társadalmi megszégyenüléstől való félelem miatt. A hikikomori emberek önkéntes száműzetésükkel elkerülik az újbóli traumatizációt, és úgy döntenek, elhagyják a társadalom által kijelölt „normális” utat.

Érdekesség, hogy egy, a francia, illetve más országok hikikomori csoportjait vizsgáló tanulmány szerint bár az érintettek közül sokan szeretnék, ha a társadalom elfelejtené őket, ők maguk nem tudják - és nem is feledik - a maguk mögött hagyott világot. Ehelyett az online játékok és a közösségi média segítségével passzívan figyelik azt. Hogy mostanáig milyen keveset tudtunk meg a jelenségről, jól példázza, hogy a szakértők

még csak most kezdik feltárni a hikikomori lehetséges kapcsolatát az autizmussal, a depresszióval, a társadalmi szorongással és az agorafóbiával.

A hikikomori személyek amellett, hogy több évet elveszítenek életükből elszigeteltségük miatt, a jelenség családi életükre is kihat. Japánban jellemzően a szülők éveket szentelnek gyermekük alapvető életszükségleteinek kielégítésére. Ez azt jelenti, hogy ritkán vannak olyan természetes kiváltó okok, amelyek segítségkérésre késztetnék őket, hiszen a mentális egészség, valamint az oktatási és szociális szervezetek gyakran csak a drámaibb vagy láthatóbb problémák esetén tudnak segíteni. Ez pedig a családok elakadásával, elszigetelődésével jár. A hikikomori globális felismerésének növekedésével valószínűleg annak előfordulása is növekszik, ám egyúttal rávilágít a jobb kezelési lehetőségek szükségességére. Jelenleg a kezelések a fizikai aktivitásra összpontosítanak, a társas interakció képességének újjáépítésére, valamint a munkával vagy a tanulással való újracsatlakozás fokozatos megközelítésére. Emellett tesztelik az egész családot érintő terápiákat is. A gyógyulás magában foglalhatja a hikikomoriak segítését abban is, hogy társadalmilag elfogadható módon kifejezzék képességeiket és tehetségüket. Például Atsushi Watanabe japán művész a művészet és a társadalmi aktivizmus segítségével támogatta saját felépülését.

A hikikomori természetéből adódóan jelenleg ugyanakkor nagyon valószínűtlen az egyéni segítségkérés.

És talán ezt az életmódválasztást elfogadhatónak tekinthetnénk a COVID-19 miatt - különösen mivel jelenleg sokan otthon dolgoznak, és interneten keresztül beszélgetnek. A fertőzésektől, az állásvesztéstől és a lezárási szabályok miatti társadalmi zavargásoktól való félelem azonban sokak számára növelheti a tartós  elzárkózás és elszakadás kockázatát is. Az általunk megkérdezett pszichológus szerint tisztában kell lennünk a szélsőséges és tartós társadalmi visszahúzódás potenciális növekedésével a járvány során. Sok fiatal most valószínűleg reményvesztettnek érzi magát, és nem látják az új kezdet kilátásait, vagy úgy érzik, képtelenek elérni céljaikat. Akik esetleg elvesztették munkájukat a járvány miatt, szintén leválhatnak, hogy elkerüljék a további szégyent és szenvedést. Ha nem biztosítjuk a társadalmi kapcsolattartáshoz szükséges segítséget, azzal még tovább súlyosbítjuk a tartós szeparáció növekedését embertársaink körében.

(Fotó: ADV Films)